Veres Attila Déyné-díjas
Amikor először leszállt a feltúrt Tiszai pályaudvaron - 1959-ben - , s bevillamosozott a felállványozott színházba, ahol a valaha lóistállóként funkcionáló festőműhely lesújtó látványával szembesült, döbbenten kérdezte magától: Úristen, hova jöttem?! - mesélte pár éve Mikita Gábor színháztörténésznek.
Makay Sándor karikatúrája
A fogadtatás azonban szeretetteljes volt, többek közt, mert - ma már a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő - színházi plakátjai révén ismerték a nevét. Akkor tudta meg, hogy egy "renitens" festő helyére került, aki csak akkor fest, "amikor akar", s aki az évek során jó barátja lett: Pataki János...
Veres Attila a Portugál díszletének festése közben
(Fotó: Dobos Klára)
A díszletfestés - később már inkább díszletépítés - mellett büszkén mesél a színházi fotózásról is. A hetvenes évek közepén Illés István rendező javasolta, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően ne beállított fotók készüljenek a produkciókról, hanem az élő próbákat fotózzák. Jármay Györggyel vállalkoztak erre a feladatra. Saját pénzen vásárolt megfelelő gépet, s a Lorenzaccio előadásáról készült felvételeit a Novi Sad-i színházi fotó világkiállításon arany plakettel jutalmazták.
Olvasnivaló:
Veres Attila életrajza
Mert az életet túl kell élni
Makay Sándor kiállításának megnyitója
