"Fütyülök arra, hogy az operám nem színpadszerű"

(részlet Papp Márta Anyegin-tanulmányából)

A különös véletlen úgy hozta, hogy a 37 esztendős zeneszerző az Anyegin komponálásának idején Anyeginhez hasonló helyzetbe került. 1877 májusában levélbe foglalt szerelmi vallomást kapott egy fiatal hölgytől, Antonyina Miljukovától, egykori konzervatóriumi növendékétől. Így írt erről legendás támogatójának, Meck asszonynak, aki egyébként épp ez időtől fogva kezdte folyósítani Csajkovszkijnak a nyugodt alkotómunkát biztosító évi apanázst: "Még nem volt librettóm, amikor elkezdtem írni a levél-zenét, valami legyőzhetetlen szellemi erőtől hajtva, amely elfeledtette velem nemcsak Miljukova kisasszonyt,

de a levelét is... Mélyen belemerültem a komponálásba, teljesen azonosultam Tatjána lényével, szinte élő személynek éreztem. Szerettem Tatjánát és rettenetesen haragudtam Anyeginre, akit hideg, szívtelen fajankónak tartottam. Amikor megkaptam Miljukova kisasszony második levelét, szégyelltem magam és haragudtam magamra ..."

Úgy tűnik, Csajkovszkijnak nem az élet adott ihletet az alkotáshoz, hanem a műalkotás inspirálta életbeli döntésre - és milyen rossz döntésre! Két hónap múltán házasságot kötött Miljukova kisasszonnyal. Hozzá kell fűzni persze, hogy e szerencsétlen házasságra nemcsak Tatjána iránti együttérzése indította, hanem azon vágya is, hogy megfeleljen a külvilág elvárásainak. A hirtelen döntés eredménye tragikus volt: idegösszeroppanás, öngyilkossági kísérlet, menekülés külföldre, majd válás. Az opera azonban 1878 kezdetére elkészült.

"Nem tudjuk, hogy a boldogság összetett"

(részlet az Anyegint alakító Busa Tamással készült beszélgetésből)

- Bő fél évszázada, hogy nem az énekesnek, hanem a rendezőnek van nagy szava az operaszínpadon - kezdi megrajzolni a helyzetképet Busa Tamás. - Az énekes pedig jó és rossz értelemben is ki van szolgáltatva neki. Igen, jó értelemben is, mert ha olyan rendezőhöz kerül a darab, akinek a színészvezetéshez is van érzéke, aki nagyon tudja, mit lehet kihozni az énekesből, akkor különleges dolgok születnek. Megvalósul, amiről korábban nem is gondolta volna az ember, hogy képes rá. És ahogy a rendezőnek fontos, hogy újat hozzon létre, megmutassa, ő mit gondol arról a darabról, úgy az énekes is jól érzi magát, ha több történik vele, minthogy elmondhatja: na, most újra eljátszottam, amit már máskor is. Ez a mi katarzisunk.

- Sok ilyen élménye volt már?

- Igen! Többször dolgoztam például Kovalik Balázzsal, aki ezek közé a mágikus rendezők közé tartozik. Ő ugyanis tipikusan olyan rendező, aki nagymértékben figyelembe veszi a színész egyéniségét.

(az interjút Csörnök Mariann készítette)

Mire emlékezzünk és hogyan?

(részlet Krámer György, a Vasgyári capriccio című táncfantázia
koreográfusának gondolataiból)

Dudál a gyár. Reggel ötkor ébreszt, aztán hatkor jelzi a reggeli, kettőkor a déli, tízkor pedig az éjszakai műszak kezdetét. A kérdés az, kinek jelzi? Valaha sok ezer ember életének adott ritmust a dudaszó. Ők ma talán csak pár százan vannak. Persze a dudaszó ezrek számára jelez ma is, jelzi, hogy valami elmúlt, kimúlt.

A cím - Vasgyári capriccio - Bohumil Hrabal világhírű művére, a Sörgyári capricció ra utal. Amikor Hrabal megírta a regényét, a kommunizmus nem éppen vidám éveiből tekintett vissza gyerekkorára, a sörgyárnak számára idilli világára. Az a világ, az a kor volt az aranykor, amire jól esik visszaemlékezni, nosztalgiát ébreszt ez - abban is, aki akkor volt gyerek, és abban is, aki a mából tekint vissza az 1900-as évekre, a boldog békeidőkre.

Az engem foglalkoztató kérdés ez: mire emlékezhet ma az, akinek a fiatalkora nem egy monarchiabeli sörgyár világában telt, hanem egy diktatúrában, az akkor naggyá növesztett, szimbolikusnak is tekinthető LKM (a fiatalabbak talán már nem is ismerik ezt a rövidítést: Lenin Kohászati Művek) világában? Az LKM a vas és acél országában az erőltetett iparosítás egyik zászlóshajója volt. A rendszer megbukott, kimúlt, és ezzel együtt ez a világ is eltűnt. A vas- és acélipar fellegvárának a helyén ma különféle üzemek vegetálnak, az egykori munkások ezrei munkanélküliek.

(lejegyezte: Kornya István)

De hát mi nem ezt akartuk!

(részlet Kozma Attila, a Bála-gála című proletár bőrleszk koreográfusának gondolataiból)

Rendszerváltozás. A 90-es évek. Ezredforduló. Mit lehet ezekről mondani? Kinek? Mit? Van, aki az illúzióit veszítette el, van, aki az állását. Van, aki mind a kettőt.

Az, ami történt, nagyon közel van hozzánk. És mindenkinek mást jelent. Azt hiszem, leginkább közhelyek élnek bennünk. Közhelyes gondolatok, képek. 56-ról is, a rendszerváltásról is, és mindarról, ami az elmúlt 15 évben történt. A közhelyek pedig, ha szerencsénk van, vagy kipukkadnak maguktól, vagy kipukkasztják őket. S akkor kiderülhet, mi az, ami a valóság, ami a mélye dolgoknak. Kiderül? A valóság? A mélye? Most úgy gondolom, ezekről kellene beszélnünk.

(lejegyezte: Kornya István)

* * *

Csepűrágás és szent feladat

(részlet a Fábri Anna irodalomtörténésszel készült beszélgetésből)

- A 19. század az a kor, amelyben a színészet - a magyar nyelvű színjátszás - nemzeti üggyé válik. Milyen közmegítélés alá estek a színészek?

- A színész mesterség lebecsülését a "csepűrágó" kifejezés jól tükrözi. A tisztes nemesi vagy polgári családok ugyan nem örültek, ha a fiuk színészi pályára ment, ám ha mégis, annak erkölcsi megítélése nem volt olyan negatív, mint a színtársulatokhoz álló nők esetében. A házasságon kívüli kapcsolatok és válások számát tekintve élen járt a színésztársadalom. Ez azt a megítélést erősítette, hogy erkölcsileg kétes pályáról van szó. Ugyanakkor valóban elsőrendűen nemzeti ügy volt a színház ügye. Innen nézve tehát dicsőség és szent feladat a nemzeti kultúra érdekében, a magyar nyelv kifejlesztése terén működni, másfelől azonban elmarasztaló a társadalom ítélete: aki pénzért táncol, énekel, az nem a rendes társasághoz tartozik.

- Déryné azt írja "naplójában", hogy bár nyomorúságos körülmények között játszottak 1815-ben Miskolcon, a főszolgabíró vendégei voltak, aki egy alkalommal maga árulta a jegyeket az előadásra. Befogadta a színészeket a helyi társadalom legmagasabb köre, mint akik színt, érdekességet, kultúrát hoznak a városba?

- El- és nem befogadták őket, bár néha valóban úgy tetszik, mintha az utóbbiról volna szó. Kétségtelen, hogy ha időlegesen is, de beletartoztak az adott város kulturális miliőjébe: a helyi előkelők felkarolták őket, hiszen a (nemzeti) kultúra mecénásának szerepében megjelenni az elitnek mintegy kötelessége volt - ugyanakkor azonban mindez kényelmes és látványos tevékenység volt: sok pénzbe nem került, s közben mégis kedvére reprezentált és szórakozott az előkelő társaság. Időnként persze akadtak valóban bőkezű támogatói is a társulatoknak, a művészeknek, a színésznők esetében azonban ilyenkor általában találgatás tárgya lett, hogy a támogatás vajon a színésznek vagy éppenséggel a nőnek szól-e. Ám a társaság általában elnézte azt is, ha a pártfogás - nevezzük nevén a dolgot - a szeretőnek szólt. Időnként pedig mintha felfüggesztődtek volna a valós társadalmi meghatározottságok: a társaságbeli hölgyek úgy léptek be a színészek világába, mint valami titkos körbe. Távoli a párhuzam, de hasonlatos ez a 18. század végi szabadkőműves páholyok működéséhez , ahol a titkos összejövetelen a gróf és az asztalos tegeződhettek, de amint kiléptek az utcára, ez már folytathatatlanná lett. Az elit társas életében tehát csak meghatározott, méghozzá az elit által meghatározott események részesei lehettek a színészek.