Kálmán életét csupa "de"-vel jellemezhetnénk...

Jómódú siófoki polgár családban született (1882), de apja hamarosan tönkrement, és ez Kálmán további sorsára mindvégig rányomta a bélyegét.

Zongoraművésznek készült, de kézbetegsége miatt erről le kellett mondania, ezért átiratkozott zeneszerző-szakra.

Együtt végzett Kodállyal, Bartókkal, Weiner Leóval, és ő is klasszikus zenét óhajtott komponálni, de művei nem találtak kiadóra, ezért kétségbeesésében kabaré-kuplékat írt, végül a Tatárjárás című operetten kezdett dolgozni.

Óriási sikereket aratott világszerte, de ennek ellenére pesszimista alkatú férfiúnak ismerték. Például a Csárdáskirálynő 150. előadásán is aggódva kérdezte a színészektől: "Gyerekek, menni fog a darab?" (...)

Kálmán Imre

... Éneklésközpontú zenei színházat szeretnék, hogy minden színvonalasan, kifejezően legyen elénekelve. Sztárokat nyilván nem tudunk majd szerződtetni, jól éneklő művészeket viszont igen. De évadonként "egy-másfél" operáért, amennyi most szerepel műsoron, nem lehet társulatot építeni. Az a célom, hogy egy évadban 2-3 operát játsszunk darabonként 6-7 alkalommal, nem egész évben ugyanazt.

A miskolci Nemzeti repertoárszínház, most is ki tudnánk állni például a Rigolettóval, a Szerelmi bájitallal, a Traviatával... Tehát minden évadban lenne 1-2 műsoron tartott darab, és lenne természetesen egy premier is. (...)

Bartal László zeneigazgató

Ravel Boleróját az egész világon ismerik, koncerttermek talán legtöbbet játszott sikerdarabja. Ez az elemi erejű, elsöprő muzsika seregnyi koreográfust ihletett meg az évtizedek során. Ki így, ki úgy próbálta megragadni és kifejteni, saját eszközeivel kifejezni ennek a zenének a mélyén dübörgő szenvedélyt.

Ezúttal Ravel Bolerója egy zenei kollázs része, egy dramaturgiai folyamat célja. Végkifejlet. Kortárs dzsesszmuzsikába - Vukán György, a Grencsó Kollektíva és Quimby zenéjébe - ágyazva jelenik meg, majd bújik el, hogy végül a maga lehengerlő tiszta erejével csendüljön fel, mintegy megoldás, megkérdőjelezhetetlen végső igazság.

Félresikeredett gesztusaink, kuszált viszonyaink, tétova, önző szívünk megkérdőjelezhetetlen végső igazsága: a VÁGY.

Krámer Görgy
és Anna Magusin

... A színész belebújik a szerepekbe, a néző ugyan nem bújhat beléjük, de ő is átéli a megidézett életeket, azok tragikus vagy komikus pillanatait. Ha nem érdekelné az embert a másik sorsa és az élet egésze, színház sem volna. Mindez a színészt olymértékben érdekli, hogy meg is tanulja egy másik - király, gazember, koldus - szerepét, s ebbe a befogadásba beavatja a nézőt azzal, hogy eljátssza neki. A színész ugyanakkor csak ideiglenesen lesz király, gazember és a többi, a kockázatival együtt már nem vállalja ezeket a sorsokat, hiszen miután a királyt lenyakazták, ő tapsok közepette hajlong a közönség előtt, ám játék közben mégis magára vette annak a másik embernek a sorsát.

De ne felejtsük, hogy a színésznek is - mint mindenki másnak -, egy szerep jut az életből, és az övé pont az, hogy színész.

Jelenits István
piarista szerzetes-tanár