Főoldal
A színház története
Kalandozás az épületben
Mennybéli páholy
Támogatóink
Partnereink
Miskolci Páholy
Műszaki paraméterek
Megközelítés
Kapcsolat
Vendégkönyv
Fórum
Képeslap
Webkamera
Színházi Esték
Nyári Színház
Színészmúzeum
Új Holnap
Makay Sándor karikatúrái
Állásajánlatok
Archívum

Repertoár

LÁTATLAN TALÁLKOZÁSOK

színlap - a szerzőszerző a művéről - az ihlető
- a rendező - a vak - képgaléria

Beszédes vakság, szemérmes hallgatás
Bősze György - a vak

A Látatlan találkozások című darabban a vak férfit alakító Bősze György azonnal igent mond, majd mindjárt egy nemet is, amikor megtudja: a szerepről kellene beszélgetünk. "A színész játssza el a szerepét, és ne nyilatkozgasson róla" - zárná le röviden az el sem kezdett beszélgetést. Aztán mintha maga is meglepődne a kinyilatkoztatás szigorától, huncutul elmosolyodik, majd minden különösebb unszolás nélkül megszólal és mesél: szerepről, színházakról és még a szemérmességéről is.

- Attól még, ha valaki okosakat mond egy szerepről, nem biztos, hogy el is tudja játszani. A színésznek nem az a dolga, hogy beszéljen, hanem hogy játsszon.

- Pedig ez az a szerep, amiről lehet és kell is beszélni!

- Ez egy kiváló szerep! Maga a darab is különleges, és a próbafolyamat is más volt, mint az általában megszokott. A rendező, Lévay Adina először a mi véleményünkre volt kíváncsi, megkérdezte: ki mit lát szerepében, mit gondol róla. Utána megbeszéltük, tisztáztuk az esetleges félreértéseket, megegyeztünk az alapkérdésekben, letettük a sarokpontokat, és kezdődhetett a próba, amikor már nem lehetett köztünk vita, félreértés. Ment minden, mint a karikacsapás.


Szatmári György,
Bősze György próbán

- Ilyen egyszerű lenne?!

- Ennyire azért nem egyszerű, csak próbáltam volna elkerülni az agyonbeszélést.

- A színpadon viszont muszáj beszélnie - ebben a szerepben különösen sokat.

- Hát igen, ez egy nehéz szerep. Rettenetes mennyiségű szöveg. Nehéz szöveg. Tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, melyeket a hétköznapi beszédben alig vagy ritkán használunk. Hemzseg a jelképektől, fikcióktól. Ez az a szöveg, amit nagyon kell tudni. Itt nem lehet téveszteni. A párhuzamos világok, az állandó oda-visszautalások miatt egyetlen szót sem lehet kihagyni. Ráadásul ebben a viszonylag szűk térben, amikor szinte testközelben van a közönség, azonnal lelepleződne a legkisebb bizonytalanság, tétovaság...

- És lelepleződne a szemrebbenés is!

- No, lám! - ahogy az én vak emberem mondaná. A vakságról már majdnem megfeledkeztem. Pedig vaknak kell lennem ebben a szerepben. Már a próbák elején megegyeztünk, hogy nem lesz rajtam szemüveg, végig nyitott szemmel játszom, és hogy véletlenül se vegyek tudomást a környezetről, fix magasságban rögzítem a tekintetem. Fejjel mozdulok a hang irányába. Ahogy Borges is! Láttam róla felvételeket, és éppen ilyen volt az ő tartása is.

- Még ráadásul Borges! Mennyire nehezítette meg a dolgát, hogy a Látatlan találkozások szerzője, Mario Diament az ismert és népszerű argentin íróról mintázta meg a darabbeli vak férfi szerepét?

- Hogy Borges volt a modell Diament számára, ez az én dolgomat egyáltalán nem nehezítette, de nem is könnyítette meg. A Borges-felvételeket sem azért néztem meg, hogy majd megpróbáljam utánozni. Csak láttam a képeket, és rácsodálkoztam: éppen olyan a tartása,


Máhr Ági, Bősze György próbán
mint az enyém ebben a szerepben. Szoktak ilyesmiket mesélni, hogy a színész, mielőtt eljátszaná ezt vagy azt a szerepet, előbb tanulmányozza a megfelelő helyzeteket, a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az élet - mondjuk - egy zárt intézetben, vagy egy tömegszálláson. Hát én ilyesmiről nem tudok beszámolni! Ebben a világban élek, érzékelem mindazt, ami körülöttem történik, fel is használom ezeket a tapasztalatokat. De meggyőződésem, hogy a színésznek nem mintát kell követnie, hanem elsősorban önmagából kell kihoznia a benne lévő tulajdonságokat.

- Nem riasztotta meg ennek a drámának a meseszerűsége? Sőt! Vannak benne olyan mondatok, amelyek holmi szentimentális lányregényekben is megállnák a helyüket.


Szirbik Bernadett és Bősze György próbán

- Egyáltalán nem érzem szentimentá--lisnak ezt a történetet. Nyilván tele van véletlenekkel, nagy érzelmekkel, különleges találkozásokkal. De ez a kultúra egészen más, mint az európai. Nekem szerencsém volt, hogy kétszer is jártam Dél-Amerikában. Legutóbb a miskolci társulattal, a Paolo Magelli-féle Agyő, Európával Bogotában voltunk. Előtte pedig eljutottam Venezuelába. Az még a '70-es években, a Jancsó-korszakban történt. Akkor a 25. Színházzal, a Vörös zsoltárral meghívtak bennünket a caracasi színházi fesztiválra. Ott csodálkoztam rá először, milyen más

az a világ, ahol együtt élnek nagyon különböző emberek, ahol keverednek a néger és az indián hagyományok, ahol jelen van az ősi hitvilág, de a kereszténység is. Igaz, még az egyébként szigorú szabályokhoz kötött katolikus szertartás is egészen más Dél-Amerikában, mint mondjuk Európában. De mit is beszélek?! Nem kell ahhoz más földrészre mennünk, hogy megtapasztaljuk a kultúrák különbözőségét. Ha nálunk bevonul az ünnepi misére az egyházi méltóság, mindenki fejet hajt, elcsendesedik, Rómában viszont ott lehettem egy húsvéti szertatáson a Szent Péter-székesegyházban, és láthattam, hogy ünnepelték a hívek II. János Pál pápát. Úgy csápolt a tömeg, ahogy a sztároknak szokás. Caracasban meg olyan volt a feltámadási körmenet, mint egy karneváli felvonulás. Számunkra ez szokatlan, ahogy először talán meglepődünk, amikor kezünkbe kerül Marquez Száz év magánya, de aztán lenyűgöz, magával ragad ez a világ. Valami hasonló élményt jelent Amado vagy Borges műveit olvasni. Keveredik a mese, a miszticizmus, az ezotéria...

- És mindehhez jön még esetünkben a színész fanyar humora!

- Mások is mondták már, hogy jellemző rám a kétkedő, ironikus hang. De ez a darab is tele van bölcs és fanyar humorral. Bámulatos az a derű, amivel hősünk tudomásul veszi a megváltoztathatatlant, ahogy természetes állapotként éli meg a vakságot, és meglátja a jó oldalát is annak, amit más sorscsapásként értékelne. Talán éppen a vakságának köszönheti, hogy a többi érzékszerve kifinomultabb, hogy más világok nyílnak meg előtte, hogy képes felfogni a legapróbb rezdüléseket is. A végén akár meg is vakulhatnék, annyira átlényegülök.

Az interjút Filip Gabriella készítette.
Az interjú teljes terjedelmében a Színházi Esték 66. számában olvasható


 
<-vissza | lap tetejére ->