Repertoár
LÁTATLAN TALÁLKOZÁSOK
színlap - a szerző - szerző a művéről - az ihlető
- a rendező - a vak - képgaléria
Beszédes vakság, szemérmes hallgatás
Bősze György - a vak
A Látatlan találkozások című darabban a vak férfit alakító Bősze György azonnal igent mond, majd mindjárt egy nemet is, amikor megtudja: a szerepről kellene beszélgetünk. "A színész játssza el a szerepét, és ne nyilatkozgasson róla" - zárná le röviden az el sem kezdett beszélgetést. Aztán mintha maga is meglepődne a kinyilatkoztatás szigorától, huncutul elmosolyodik, majd minden különösebb unszolás nélkül megszólal és mesél: szerepről, színházakról és még a szemérmességéről is. |
- Attól még, ha valaki okosakat mond egy szerepről, nem biztos, hogy el is tudja játszani. A színésznek nem az a dolga, hogy beszéljen, hanem hogy játsszon.
- Pedig ez az a szerep, amiről lehet és kell is beszélni!
- Ez egy kiváló szerep! Maga a darab is különleges, és a próbafolyamat is más volt, mint az általában megszokott. A rendező, Lévay Adina először a mi véleményünkre volt kíváncsi, megkérdezte: ki mit lát szerepében, mit gondol róla. Utána megbeszéltük, tisztáztuk az esetleges félreértéseket, megegyeztünk az alapkérdésekben, letettük a sarokpontokat, és kezdődhetett a próba, amikor már nem lehetett köztünk vita, félreértés. Ment minden, mint a karikacsapás.
- Ilyen egyszerű lenne?! - Ennyire azért nem egyszerű, csak próbáltam volna elkerülni az agyonbeszélést. - A színpadon viszont muszáj beszélnie - ebben a szerepben különösen sokat. - Hát igen, ez egy nehéz szerep. Rettenetes mennyiségű szöveg. Nehéz szöveg. Tele olyan szavakkal, kifejezésekkel, melyeket a hétköznapi beszédben alig vagy ritkán használunk. Hemzseg a jelképektől, fikcióktól. Ez az a szöveg, amit nagyon kell tudni. Itt nem lehet téveszteni. A párhuzamos világok, az állandó oda-visszautalások miatt egyetlen szót sem lehet kihagyni. Ráadásul ebben a viszonylag szűk térben, amikor szinte testközelben van a közönség, azonnal lelepleződne a legkisebb bizonytalanság, tétovaság... |
- És lelepleződne a szemrebbenés is!
- No, lám! - ahogy az én vak emberem mondaná. A vakságról már majdnem megfeledkeztem. Pedig vaknak kell lennem ebben a szerepben. Már a próbák elején megegyeztünk, hogy nem lesz rajtam szemüveg, végig nyitott szemmel játszom, és hogy véletlenül se vegyek tudomást a környezetről, fix magasságban rögzítem a tekintetem. Fejjel mozdulok a hang irányába. Ahogy Borges is! Láttam róla felvételeket, és éppen ilyen volt az ő tartása is.
- Még ráadásul Borges! Mennyire nehezítette meg a dolgát, hogy a Látatlan találkozások szerzője, Mario Diament az ismert és népszerű argentin íróról mintázta meg a darabbeli vak férfi szerepét? - Hogy Borges volt a modell Diament számára, ez az én dolgomat egyáltalán nem nehezítette, de nem is könnyítette meg. A Borges-felvételeket sem azért néztem meg, hogy majd megpróbáljam utánozni. Csak láttam a képeket, és rácsodálkoztam: éppen olyan a tartása, |
|
mint az enyém ebben a szerepben. Szoktak ilyesmiket mesélni, hogy a színész, mielőtt eljátszaná ezt vagy azt a szerepet, előbb tanulmányozza a megfelelő helyzeteket, a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az élet - mondjuk - egy zárt intézetben, vagy egy tömegszálláson. Hát én ilyesmiről nem tudok beszámolni! Ebben a világban élek, érzékelem mindazt, ami körülöttem történik, fel is használom ezeket a tapasztalatokat. De meggyőződésem, hogy a színésznek nem mintát kell követnie, hanem elsősorban önmagából kell kihoznia a benne lévő tulajdonságokat. |
|
- Nem riasztotta meg ennek a drámának a meseszerűsége? Sőt! Vannak benne olyan mondatok, amelyek holmi szentimentális lányregényekben is megállnák a helyüket.
- Egyáltalán nem érzem szentimentá--lisnak ezt a történetet. Nyilván tele van véletlenekkel, nagy érzelmekkel, különleges találkozásokkal. De ez a kultúra egészen más, mint az európai. Nekem szerencsém volt, hogy kétszer is jártam Dél-Amerikában. Legutóbb a miskolci társulattal, a Paolo Magelli-féle Agyő, Európával Bogotában voltunk. Előtte pedig eljutottam Venezuelába. Az még a '70-es években, a Jancsó-korszakban történt. Akkor a 25. Színházzal, a Vörös zsoltárral meghívtak bennünket a caracasi színházi fesztiválra. Ott csodálkoztam rá először, milyen más |
|
az a világ, ahol együtt élnek nagyon különböző emberek, ahol keverednek a néger és az indián hagyományok, ahol jelen van az ősi hitvilág, de a kereszténység is. Igaz, még az egyébként szigorú szabályokhoz kötött katolikus szertartás is egészen más Dél-Amerikában, mint mondjuk Európában. De mit is beszélek?! Nem kell ahhoz más földrészre mennünk, hogy megtapasztaljuk a kultúrák különbözőségét. Ha nálunk bevonul az ünnepi misére az egyházi méltóság, mindenki fejet hajt, elcsendesedik, Rómában viszont ott lehettem egy húsvéti szertatáson a Szent Péter-székesegyházban, és láthattam, hogy ünnepelték a hívek II. János Pál pápát. Úgy csápolt a tömeg, ahogy a sztároknak szokás. Caracasban meg olyan volt a feltámadási körmenet, mint egy karneváli felvonulás. Számunkra ez szokatlan, ahogy először talán meglepődünk, amikor kezünkbe kerül Marquez Száz év magánya, de aztán lenyűgöz, magával ragad ez a világ. Valami hasonló élményt jelent Amado vagy Borges műveit olvasni. Keveredik a mese, a miszticizmus, az ezotéria... |
|
- És mindehhez jön még esetünkben a színész fanyar humora!
- Mások is mondták már, hogy jellemző rám a kétkedő, ironikus hang. De ez a darab is tele van bölcs és fanyar humorral. Bámulatos az a derű, amivel hősünk tudomásul veszi a megváltoztathatatlant, ahogy természetes állapotként éli meg a vakságot, és meglátja a jó oldalát is annak, amit más sorscsapásként értékelne. Talán éppen a vakságának köszönheti, hogy a többi érzékszerve kifinomultabb, hogy más világok nyílnak meg előtte, hogy képes felfogni a legapróbb rezdüléseket is. A végén akár meg is vakulhatnék, annyira átlényegülök.
Az interjút Filip Gabriella készítette.
Az interjú teljes terjedelmében a Színházi Esték 66. számában olvasható





