Repertoár

A denevér

színlap - a zeneszerző - a főmű - a kor - a rendező
Rosalinda - Alfed - aktuális szereposztás - képgaléria

Krach, kritika, történelem

1873. május 1-én Ferenc József császár a Praterben megnyitotta a bécsi világkiállítást, amelyre özönlött a nép, és a walesi herceg, a cár és a német kancellár, maga Bismarck is ellátogatott. Ám az esemény az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági erejének demonstrálása mellett a május 9-i „fekete péntekről”, a nagy krachról is nevezetessé vált. A gyorsan szerzett nagy vagyonok egyik napról a másikra odavesztek. A világkiállítás sok vállalkozása csődbe ment. A denevér vidám, erotikus, álarcosbálos világát benépesítők már az operett komponálása alatt valóságos figurákból mesebeli hősökké, egy hirtelen letűnt világ nosztalgikus alakjaivá váltak.

Amikor tehát azt éneklik, hogy „Boldog, aki felejteni tudja, amin nem lehet változtatni” – aktuálisabb nem is lehetett volna. Ráadásul még csak áthallásokra sem volt szükség, mert A denevér – az operettek gyakorlatával és Strauss előző műveivel ellentétben – nem a múltban és valami egzotikus helyen játszódott –, hanem a komponálás idején és helyén, Bécsben. (Érdekesség, hogy a Theater an der Wienbeli 1905-ös felújításban Párizs lett a helyszín).

„Meglehet, A denevér világa mesevilág, pár órányi bódulat, vigasság, de éppen azt adta, amire eme balsorsú régió polgárának olyan nagy szüksége volt: kis csalást, kis öncsalást, kevéske valóságot, sok illúziót, némi lojalitást és leplezett kritikát, és főként: a sokféle népet, nemzetet, hitet szavak nélkül összekapcsoló nyelvet: a zenét” – írta a Monarchia nagy ismerője, Hanák Péter történész. De már Hauser Arnold,  a 20. század első felének egyik leghatásosabb művészetszociológusa  is azt írta, hogy a bécsi operett sem kizárólag „a múlt szentimentális idealizálásának legnépszerűbb formája”, még ha a párizsi

A Theater an der Wien – innen indult a Strauss-operettek sikere

operettel szemben kevésbé is volt éles és kritikus. A nemesek és a burzsoák sértegetése sem csupán valamiféle színházi szurkapiszkának tekinthető, hanem a polgárság önreflexiója is. Elég csak arra gondolnunk – amire Csáky Móric hívja fel a figyelmet Az operett ideológiája című remek könyvében –, hogy Gabriel von Eisenstein, aki valószínűleg nemcsak újgazdag, hanem a nemesi „von”-nak is újsütetű viselője, azért kap írd és mondd nyolcnapos fogházat, mert megütött és szidalmazott egy hivatali szolgát (az eredeti operettszövegből ez pontosan kiderül, ma már csak holmi pofozkodásról ejtenek szót). Ez csak amolyan huszáros csínynek számított a császárvárosban, amiért nem becsukják az elkövetőt, hanem önként bevonulhat a fogházba, méghozzá klakkban-frakkban, csak előtte még dorbézol, udvarolgat egy kicsit. És ezt a fricskát a bécsi közönség értette és méltányolta, és nem csupán a keringőkirály dallamain óhajtott elandalodni.

Kornya István

Az operett mint tükör

„Már csak azért is komolyan veendő műfaj az operett, mert sok terméke jó zene. Másfelől a bécsi operett válasz volt a Monarchia különleges etnikai-kulturális helyzetére” –  állítja Csáky Móric. A Bécsben élő kutató szerint tehát nem csupán színház-, hanem eszmetörténeti szempontból is figyelemre méltó az operett műfaja. A Csáky professzorral 2002-ben készült Az operett mint tükör című interjú a Színházi Estékben (42. szám) jelent meg, és elolvasható itt