„Moreno, a pszichodráma atyja, azt tapasztalta, hogy egy színésznője, játékosa, aki csodálatos nőket alakított, angyal szerepeket játszott, otthon éppen ellenkezőleg viselkedik: veszekedős, ordítozós.”
(Fotó: Szabó Péter)

– Anélkül, hogy az ember tudná, szerepeket épít ki magában: ki kell dolgoznunk a personát. A görögök a színjátékhoz álarcot viseltek, de úgy, hogy a hang az álarc mögül is jól hallható legyen; per sona annyit tesz, mint áthallatszik. Életünk folyamán ezeket a szerepeket – a jó anya, a megbízható munkatárs és a többi – kiépítjük, s az ember aztán lassan-lassan belenő, belemerevedik ezekbe, olyannyira, hogy más részeit, amelyeket nem épített be a szerepébe, mert nem illenek hozzá, azokat elnyomja. Hogy példát is mondjak: egy jó anyának nincsen dühkitörése, nem csépeli a gyerekeit. Idővel aztán az indulat, az agresszió, ami kitört volna belőle – még az anyaszerepben is –, óriási erővel robban. Vagy lemerevedik az ember, mert folyton csak arra vigyáz, hogy a szerepének minél tökéletesebben megfeleljen.

– Volt-e olyan élménye, amikor rádöbbent, mi is az: színház?

– Várjon csak... Igen volt. De ezt csak akkor mesélem el, ha kikapcsolja a magnót...
(Amikor a Darvas Ivánról szóló történet végére érünk, Polcz Alaine összecsapja a kezét: Most döbbenek rá, Darvas milyen zseniálisan csinálta, és hogy mi mekkora hülyék voltunk. Egészen nyugodtan megírhatja...) Darvas az Egy őrült naplójához készülve azt kérte tőlem, hogy bemehessen a Lipótmezőre igazi őrülteket megfigyelni, ám ez ilyen formában tilos volt. Mondtam neki, hogy jöjjön be és keressen engem, s amíg „megtalál”, nézzen körül. Azt mondta, ez túl direkt. Tanácsoltam neki: jöjjön be és játssza el, hogy ő Darvas Iván, a színművész,

de ezt sem akarta. Végül eljött a lakásunkra, ott magyaráztuk neki az őrültek viselkedésének jellegzetességeit. A bemutatóra egy kolleganőmmel-barátnőmmel mentem, és egész idő alatt szorítottuk egymás kezét, úgy kellett nevetnünk. Mert Darvas nem azt csinálta, amit egy őrült tesz, és szakmai szemmel ez nagyon nevetséges volt. Azt hiszem, valamit észrevehetett, talán meg is sértődött rám. De most hogy mesélem, ebben a pillanatban döbbenek rá: ha a klinikailag pontos figurát játssza, abból semmi se lett volna a színpadon.
Még egy élményem volt vele. A férjem, Mészöly Miklós Film című regényéből készült film forgatásán – éppen a házunk előtt – Darvas a szerepe szerint meghal... a jelenetet többször fel kellett venni, és ahogy újra és újra megcsinálta... döbbenetes volt.
Eszembe jutott még egy emlék, ami ide kapcsolódik. Miklóssal egy hatalmas ókori arénában álltunk – ha jól emlékszem, Pulában. Mit érezhetett az oroszlán, amikor kiengedték, hogy több ezer ember szemsugarában széttépje a keresztyéneket? –kérdeztem Miklóst. Te pont az oroszlánt veszed? – kérdezett vissza Miklós, és elgondolkoztam: tényleg, miért is nem a keresztyénekre gondolok? Azért, mert az nem érzi a közönséget, nem arra van gondja, az az ember halálfélelemben van vagy egy egészen más szintet jelentő hitben. Persze az oroszlán sem azért jött ki, hogy a közönségre figyeljen, de életében először átél valami egészen ősit és erőset. Gondolom, a színészek is sokszor kerülnek olyan helyzetbe, mint az oroszlán: megérzik a közönség hallatlan erejét. És ha igen, akkor létrejön a nagy alkotás, a mondanivaló.