Színház-történetek
Kortárs magyar írók novellái
Írnak-e a mai magyar írók színházi tárcanovellákat? Írnak, csak kérni kell őket. 2001-ben jelent meg az Árnyékból szőtt vendég című kötet, s benne Krúdy és Kosztolányi, Márai és Móricz, Ady, Heltai és még sok más jeles, 20. század eleji író rövid színházi írása. A könyv kapcsán hangzott el, hogy a maiak - sajnos - már nem írnak rövid irodalmi remekléseket a színházról. Miért is nem? - tettem fel a kérdést magamban. Hátha írnak, ha felkérem őket. 2001 óta a kortárs irodalom jelesei adtak tárcákat a Színházi Estéknek, amelyek közül néhányat immár nemcsak színházunk lapjában, de már itt a neten is olvashatnak.
Jó szórakozást kíván:
Kornya István szerkesztő
FERDINANDY GYÖRGY
Ionesco ürügyén
Tessék elképzelni, hogy a vén Gauguin beállít Óceániából, szakállasan és feketére égve, mit tudom én, félévszázad után. És hát nem a vásznait hozza magával, hanem valamelyik fiát. Egy tágranyílt szemű polinéz gyereket.
Ráadásul ugye egy kicsit agyalágyult, félévszázad után. Meg akarja neki mutatni Párizst, odaát nyilván kinevették, és most legalább ennek az egynek be akarja bizonyítani, hogy nagy ember ő is, nem az a világcsavargó, aki minden lánynak csinál egy ilyen tágranyíltszemű gyereket.
Valahogy így tébláboltam én is Párizsban, tíz év trópus után. Az én fiam – igaz – szőke volt, de ez volt talán közöttünk az egyetlen különbség. Szakállas voltam, pocakos, feketére égett. És üres kézzel jöttem én is, nem hoztam magammal se vásznakat, se kéziratokat. Csak ezt a tízéves gyereket.
A novella teljes szövege 
Színház-történetek
Tandori Dezső: Színház – „tollal”
Gábor Miklós megannyi dedikált könyvét őrzöm, s nem is tudom, későn, már nagyon későn egyszer telefonon is beszéltünk, hanem a Színész nem tudhatta azt – később erre visszatért, nem hagyta említetlen –, hogy 1963-ban megjelent Tollal című kötetének egyik odaadó híve, lelkes olvasója a Kerepesi úton, buszon zötyörögve munkahelye felé, ahonnét 1971-ben az Örök Szabad (Mint A Rab) Foglalkozásba jött el az oktatásügy kiváló dolgozójaként (hah!), őt olvassa, miután Madách színpadán azt a Hamletet már kétszer is látta, olvassa őt, igen, és életre szóló tanulságokat kezd őrizni szövegeiből.
tovább
*
Spiró György: Ő az
Pár éve éjjel munka után, amikor holtfáradtan is reménytelen az elalvásban bízni, a tévécsatornák között ugrálva az egyik amerikai filmcsatornán egy fekete-fehér, szokványos, második világháborús filmen akadt meg a szemem. A történet a közepe táján járhatott, jó színészek adták szokványosan az amerikai meg a német katonákat, az egyik német főtisztet azonban különös, szabálytalan arcú, idős férfi játszotta, aki, hogy is mondjam, az volt. Ő volt az a német tábornok. Hihetetlenül jól érezte magát a bőrében – de nem a színész a szerepében, hanem az a német tábornok a német tábornoki szerepében. Nem csinált semmi különöset, nem ábrázolt, nem gesztikulált, nem volt arcjátéka, egyszerűen ő volt az. Dermedten, megbabonázva néztem. Ki ez az ember?!
tovább
*
Márton László: Ne bánts, Virág!
Az operett próbái a szomszédban zajlottak, a nagyszínpadon. A produkció túljutott az első öltözés izgalmain; ezt az is észlelhette, aki nem vette ki a részét belőlük. A próba szüneteiben a kóristalányok, miközben kitódultak az ajtón, kipirult arccal énekelték: „A siker, a siker, a siker – a színházi sikerhez mi kell?”
tovább
*
Csukás István: Az ihlet órája
Úgy kezdődik az egész, hogy az író ül az asztalánál, egyik kezében a golyóstoll, a másik kezében a cigaretta, a harmadik kezében a kávéscsésze, ne tessék csodálkozni, ez az a helyzet, ahol minden lehet; illetve most az a helyzet, hogy nem jut eszébe semmi.
tovább
*
Szív Ernő: Hogy lesz az előadás?
A közvélekedés szerint egy színházi előadás úgy lesz, hogy szerző megírja a darabot, a színészek megtanulják a szöveget, a rendező megrendezi, a közönség pedig tapsol. Vizsgáljuk meg, hogy néz ki a folyamat egy élő szerző aspektusából. Amikor tehát az élő szerző először botorkál be a színházba, úgy néznek rá, mint egy földönkívülire. Bámul rád a társulat, és ámul. Lélegzel, szagod van, többnyire sörszag, egy élő szerző, nocsak, nocsak. Tényleg ilyen egy szerző, ez írta? Nóra néni az idős, drága színésznő megtapogat, és elsírja magát.
tovább
*
Békés Pál: Az alig élő szerző
Hányszor hallani, hogy a színészek és a rendezők tartanak
az élő szerzőtől. A színházi emberek szemszögéből nézve
az élő szerző kolonc. Tapintatlan fráter, aki beül a próbákra,
és elég érzéketlen ahhoz, hogy föl se merüljön benne: jelenléte
nem kívánatos. Mindig közbeszól a nyavalyás, de még ha
hallgat is a szerencsétlen, mint a sült hal, kisugárzása
akadályozza a természetes átalakulási folyamatot, melyen
minden darab óhatatlanul átesik, ha színre kerül.
tovább
*
Vörös István: A tavasz ökle
A színházban tanultam meg csehül, és Csehországban, hogy
mi a színház. Persze máig sem tudok tökéletesen csehül,
és a színházról is csak hiszem, hogy van valami sejtésem
róla. A hit persze nagy dolog.
A legnagyobb siker, amit Prágában elértem, hogy egyszer
morvának néztek. Színház ügyben pedig az, hogy rendszeresen
összekevertek egy cseh színésszel
tovább
*
Tar Sándor: Lágy eső
Szép lánya van Bódognak, és ez nem is lenne baj, sőt gyönyörűség, boldogság, csakhogy Bódogot leszázalékolták valami lassan ölő betegség miatt, ami ugyan nem fertőző, azt mondták neki, mégis úgy tudják az utcában, hogy meghal nemsoká, és akkor mi lesz a feleségével és a lányával, Julival?
tovább
*
Háy János: Színházba nem
Hogy színházba többé nem, abban egészen biztos voltam. Először egy Antonius és Kleopátrán ájultam el a Vígben. A harmadik felvonás, mintha operálnának, mintha a testem minden szegletét szikével vagdalnák cafatokra, persze érzéstelenítés nélkül. Ezután jött még ráadásnak, két nap múlva - kötelező gimnáziumi program - a VII. Gergely. Ott már az elején, már a függöny felgördülésétől, mintegy reflexként beugrott az érzés, az operáció, az éles kések, a könyörtelen kaszabolás. Nekem színházba menni - gondoltam - önkínzás, vagy cirkuszi mutatvány, mintha üvegcserepekre fektetnének meztelen.
tovább
*
Keresztury Tibor: A fertőzés kezdete
"... a befogadás területén ekkor következett nálam a kontúrtalan prepubertás stádium: erőn felül küzdöttem a megértésért, hogy eldöntsem valahogy, amit éppen látok, jó-e vagy rossz, de ezt nem sikerült sajnos önerőből megállapítanom. Mögöttünk ült Benedek úr, a nagyhatalmú kritikus - az első újságíró, akit életemben láttam, féltek is tőle a színészek, ahogy kell, rendesen -, állandó jelleggel hátra forogtam, hátha az arcáról valamit leolvashatok."
tovább
