|
|
|
|
Szép és őszinte mese Halasi Imre rendezőA mosoly országa kapcsán beszélhetnénk a toleranciáról, a másság elfogadásáról, a befogadásról – mindez benne is van az előadásban, erről is szólhat annak, aki belelátja –, de Halasi Imre rendező elsődleges szándéka az volt, hogy szép és igaz mesét adjon a közönségnek.  – Ki vagyunk éhezve a szép és igaz mesékre, mert annyi sok szörnyűséggel, hazugsággal, nem szép és nem igaz mesével traktálnak bennünket. A mosoly országa kapcsán lehetne persze a kultúrák közötti különbségről, a toleranciáról, a másság elfogadásáról, a befogadásról is beszélni, de nem teszem, mert semmiképpen sem szeretnék az aktualizálás hibájába esni. Kétségtelen: erről is szól, erről is szólhat az előadás. Lehet, sőt, kell ezekről a kérdésekről beszélnünk, de egy operett elsődleges célja mégiscsak a gyönyörködtetés. Mese ez, de igaz mese. – Annak idején a szerző, Lehár úgy érezte, alkalmazkodnia kell a közönség igényéhez, ezért írta át az eredetileg Sárga kabát című darabot, és lett belőle A mosoly országa. „A mai kor embere izgalmakra vágyik” – indokolta döntését Lehár, pedig alig több mint 6 év telt el a két bemutató között. Most viszont – a legutóbbi rendezése óta – lassan 12 év. Azóta sokat változott a világ. És A mosoly országa? – Minden más – a szereplők, a díszletek, a jelmezek, a mozgás, a világítás –, mégis döntően ugyanaz maradt minden, ahogy 1998-ban az Operettszínházban volt. Pontosabban mondva előbb Münchenben játszottuk németül, aztán Pesten ment – talán még 2003-ban is – ugyanaz a rendezés. A legnagyobb változás talán az, hogy szikárabb lett ez a mostani előadás. Igyekszünk jobban megmutatni a kapcsolatokat, közelebb hajolni az emberi lélekhez, kibogozni az összekuszálódott érzelmi szálakat. Természetesen a látványtól sem fosztjuk meg a nézőt. Megelevenedik a különös, misztikus és varázslatos keleti világ – ahogy azt az európai ember a 20. század elején elképzelte. – Most viszont már a 21. században vagyunk, és Kínáról – a kínaiakról pláne – többet tudunk! – Attól még nem kell mindenáron aktualizálnunk egy operettet, ha a mai közönséghez akarunk szólni. Hallottam olyan németországi előadásról, ahol egy európai nagyváros kínai éttermében kezdődött a történet... Az ilyen megoldásoktól, vagy inkább tévutaktól engem kiráz a hideg. Az eredeti környezet is a fantázia szüleménye volt, és mi sem tanulmányoztuk a kínai történelmet, nem bújtuk a szertartáskönyveket, de ettől függetlenül, ebben fantáziavilágban is igyekszünk hihető, hiteles történetet elmesélni. – Lehár visszaemlékezéseiből azt is tudjuk, hogy eljött az az idő, amikor bizony már ő sem hitt a boldog végben. A mosoly országa már nem is igazán szabványos operett. Ez azért adhat némi felmentést a rendezőnek... – A mosoly országa valóban azon kevés operettek közé tartozik, amely nem happy enddel ér véget. De Lehárnak nem a boldog véggel volt leginkább baja, hanem az ostoba mesékkel, a lélektelen színpadi bábokkal. Hús-vér embereket akart látni a színpadon, akik ugyanúgy szeretnek és szenvednek, mint bárki. Ezt fejezte ki a zenéjével is. Mi is igyekszünk ehhez igazodni. A hitelesség alól senki sem adhat felmentést… Filip Gabriella
|
