|
|
|
|
|
Elhunyt Varga Gyula 1930. május 18. – 2010. január 9. Nyolcvan éves korában elhunyt Varga Gyula, Jászai-díjas színművész, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja. Varga Gyula 1959 óta volt a miskolci színház tagja, ez idő alatt 126 szerepben lépett fel. A miskolci közönség legelőször Heltai Jenő A tündérlaki lányok című vígjátékában, utoljára 2001-ben a Tizenkét dühös emberben, majd 2002-ben a Kakukkfészekben láthatta.A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1954-ben a Szolnoki Szigligeti Színháznál kezdte pályáját, majd 1955-ben az Egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött. A Miskolci Nemzeti Színháznak 1959-től volt tagja. Kamaszos bájával, humorával, rögtönzéseivel táncoskomikusként rövid idő alatt a város kedvenc színésze lett. Az évek folyamán egyre összetettebb szerepekben lépett fel, majd drámai epizódokat is sikerrel formált meg. Színészetét, egész lényét a szeretetteljes humor jellemezte.  Emlékezetes alakítása volt a Mágnás Miska, a Svejk és a Kakukk Marci címszerep, ő játszotta Musztafa bey a Bál a Savolyban, Froscht A denevérben és Firszt a Cseresznyéskertben. A Déryné-gyűrűt 1977-ben, a Déryné-díjat 2000-ben kapta meg.
A népszerűség egyik fokmérője, hogy a művész neve elé kerül az a névelő. Varga Gyula azonban ennél többet kapott, sosem volt „a” Varga. Több évtizeden keresztül „a” Varga Gyuszi-ként emlegette mindenki, majd az idő haladtával a fiatalabbaknak „a” Varga Gyula bácsi lett. Színész és közönség, színész és kollégák megszokott kapcsolatánál sokkal mélyebb, kivételesen szoros összetartozásáról, szeretetéről tanúskodik ez a megnevezés. Éppen fél évszázada, két-két szolnoki és egri évad után, az 1959/60-as évadban vette kezdetét itt Miskolcon ez a bensőséges kapcsolat, amit a város vezetése többször is hivatalosan megerősített: Miskolc Dérynéről elnevezett színházi kitüntetését két alkalommal is megkapta: először 1977-ben, majd pontosan negyedszázad után 2002-ben. S nagyon sokat jelentett számára az örökös tagság cím. Mi lehetett az egyedi szín, amivel a jóképű, jó humorú fiatal színész meghódította a várost? Egyik nagy sikerét a Bál a Savoyban táncoskomikus alakítását őrzi a televízió s a színészmúzeum archívuma: a nőbolond Musztafa beyként olyan volt, mint a srác a szomszédból. A fiatal vagány fiúban mindenki az öccsét, bátyját, fiát láthatta a színpadon. Az elcsépelt operettkliséből ismerős, mindenkihez közelálló figura lett. A táncoskomikuson nemcsak nevetni lehetett: szeretni kellett. Innentől egy évtizeden keresztül övé volt ez a szerepkör a Leányvásártól a Mayán keresztül az egyik legnagyobb sikerig, Mágnás Miskáig. Pedig, saját bevallása szerint nem is tudott táncolni, s ezt nem is igen érezte fontosnak, mondván, a közönség úgyis a szubrett meg a táncoslányok lábát figyeli. Hogyan lehetséges, hogy nemcsak a közönséget kápráztatta el zenés szerepeivel, de negyven év után egykori partnere, Darvas Iván is úgy jellemezte, mint cirkuszi ügyességű táncoskomikust? A titok talán abban rejlik, hogy ő a lelkével táncolt. S tegyük hozzá: a lelkével nevettetett. A denevér börtönőreként sem a megrögzött alkoholista sikerbiztos karikatúráját hozta a ziccerszerepben, de olyan emberi volt a játéka, hogy aki látta, ma is utolérhetetlennek tartja ezt az alakítását. A szeretnivaló kópék mellett egy másik szerepkörben érezte még igazán otthon magát: a naiv, humánus kisember ezernyi árnyalatát mutatta meg az évek során. Többek között Csehov szánnivaló karaktereinek sorát formálta meg, például A Cseresznyéskert öreg inasát. Mégsem a nagy epizódszerepeit idézném most meg. A Major Tamás rendezte Csetepaté Chioggiában című Goldoni-komédiából egyetlen mondat máig megmaradt bennem – amikor az egyik megrémült legényt próbálta Vicenzió halászmesterként Varga Gyula megnyugtatni: „Ne félj, tőlem! Ember vagyok én!” Azt hiszem ebben a mondatban volt színészetének, egész lényének a titka: ösztönös, naiv hit sugárzott belőle mindig és mindenhol. A hit abban, hogy az ember jó, hogy nem lehet a másiknak farkasa. Arra mutatott példát, hogyan lehet szeretettel nézni a világot. |
