- Mikor a néző azt mondja: „a mi színházunk”, akkor mindig a színészeire gondol – mondja Gyarmati Béla, aki 1979 és 1992 között volt a miskolci Nemzeti igazgatója. - Én ugyan hiszem, hogy 150 éves színházunk falaiban kilakolhatatlanul ott tanyáznak a „színházcsináló” ősi szellemek, de hát mégiscsak az eleven vér áramlása teremt életet és varázslatot a deszkákon. Az okos városok (Miskolc ilyen volt már 1823-ban) színházat építenek, hogy aztán az egymást követő színésznemzedékek építsék a várost - főleg szellemiekben. A számon  tartott magyar teátristák közül több mint ezren fordultak meg a miskolci deszkákon hosszabb, rövidebb ideig Dérynéék óta. Nem semmi, ahogy mondani szoktuk. És hány miskolci família számára vált (soha nem egyik napról a másikra) az élet szerves részévé a színház, a színészek  nyújtotta élmény és ismeret!

- A miskolci színházat mindig anyaszínházamnak tekintem - nyilatkozta a díj kapcsán Szervét Tibor a Borsod Online-nak. - Ott indultam el a pályámon, és nagyon boldog éveket töltöttem a városban. Ami jó megtörténhet az emberrel, az velem Miskolcon mind megtörtént. Szenzációs szerepeket játszottam, ott találkoztam először a nagy karakterekkel: Jágóval, Cyranóval, Hamlettel, és ott éltem át az operettet csodáját is! A budapesti Radnóti Színház művésze legutóbb a női Furcsa párt rendezte színházunkban.

Kuna Károly főiskolásként, majd a társulat tagjaként a 80-as, 90-es években közel másfél évtizedet színészkedett Miskolcon. A díj kapcsán a veszprémi Petőfi Színház tagja így fogalmazott a Borsod Online-on: a színház szellemisége benne van a falakban, a közönség pedig fantasztikus.

- A jó színház a korral együtt fejődik – mondja Kulcsár Imre örökös tag, aki 1965 óta tagja a miskolci Nemzetinek, és máig aktív. – Végigtekintve ezen az általam megélt és végigdolgozott fél évszázadon, bizton állíthatom: ez a színház mindig az adott kor érdeklődésének megfelelően szerveződött. Felemelő érzés nap mint nap bejönni ebbe a nagy múlttal és hagyományokkal rendelkező épületbe, amelyet mindig is szeretett a közönség. A magas látogatottság, a közönség érdeklődése azt mutatja számomra, hogy ez a színház olyan értékeket képvisel, amelyekre igény van, és én is egyetértek az itt folyó munkával, ha nem így lenne, már nem lennék itt.

- Legkedvesebb emlékem a ’60-as évek végéhez kötődik. Illyés Gyula Fáklyalángjában olyan színészóriás partnereként dolgozhattam, mint Bessenyei Ferenc, akit Kossuth Lajosként láthatott az akkori közönség. Én Józsa Mihályt, Kossuth titkárát alakítottam ebben az számomra emlékezetes és feledhetetlen előadásban – elevenítette fel egykori sikerét Kulcsár Imre.

Máhr Ági 1979 óta tagja a Miskolci Nemzeti Színháznak. A Jászai-díjas színművészt valami mindig marasztalta: vagy nem volt érdemes mozdulnia, vagy a körülmények nem tették ezt lehetővé. Mára otthonává vált a város és teátruma.

- A miskolci színház olyan hagyománnyal bír, ami a falak között elevenen él, olyan értéket képvisel, amiért mindig is az ország meghatározó színháza lesz. Ez a másfél évszázados épület sugározza magából a tisztességes munka fényét. Ez az, amit a nézők is éreznek, akik zseniálisak. Ezt abból tudom, hogy olyan városokban, mint például Debrecen, Eger vagy Szeged sorra buknak meg a modernebb stílusú darabok. Itt meg nem. Szeretem ezt a közönséget. Mert befogadó és hálás.

- A legkedvesebb élményeim azokhoz az előadásokhoz kötődnek, amelyekben jó rendezőkkel és partnerekkel dolgozhattam együtt. Mégis az egyik legemlékezetesebb élményem egy engem ért anyagi kárhoz kötődik. Egyszer én kaptam a legtöbb év végi

- Mint a tenyeremet, úgy ismerem ennek a színháznak az életét – mondja a több mint 40 éve miskolci színész, Csapó János Jászai-díjas, érdemes művész. A társulat örökös tagja és Miskolc díszpolgára több mint 40 éves miskolci tapasztalata alapján formál véleményt: - Itt is, mint mindenütt, ingadozó a teljesítmény. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást. Sok esetben a véletlenek összjátékán múlik, hogy összejön-e egy olyan társulat, ami maradandó értéket tud képviselni. Ebben a színházban voltak kimagasló eredményeket produkáló társulatok, de voltak teljesen érdektelenek is. Ma ez a színház nagyon népszerű műsorpolitikát valósít meg. Az előadások java becsületes munka eredménye, de mint mindig, most is születnek kiemelkedő színvonalú, jó színészi megoldásokat felvonultató darabok. Ma már úgy látom, hogy a tehetséges művészek hosszabb idejű megtartása a város és a színház vezetésének közös akaratán múlik. Együtt kell akarni jó színházat csinálni!

- Szívesen emlékszem vissza Ruzante Csapodár madárkájára, ahol magát a szerzőt, a megcsalt férjet

- Számomra a színház legfőbb értéke Csapó János – vágja rá Fandl Ferenc színművész. - Sokat tanultam tőle. Nagyon fontos továbbá, hogy ezen a helyen számos olyan lehetőséget kaptam - néha erőn felül teljesítendőket is -, amelyek által rengeteget fejlődhettem. Ez a színház jól használja ki mind az épület adta, mind a társulatban rejlő lehetőségeit, így a közönség szinte minden rétegének meg tud felelni. A társulatban, komoly feladatok megoldására képes emberek vannak. A nézők visszaigazolása szerint sikeresen tesszük a dolgunkat, ám nekem picit hiányzik az elmélyült műhelymunka, amikor csak az alkotás öröméért dolgozunk.

- Sosem fogom elfelejteni: az Antigonéban Haimon szerepében egy jelenetem volt a színpadon. Az egész előadás alatt „készültem rá” a takarásban, amit mások - megjegyzem joggal - könnyen alvásnak nézhettek. A végszóm Iszméné egy mondata volt: „Mátkájától megfosztott saját fiad”.

Láng Zsuzsi ezt a mondatot szinte sikítva mondta, amire könnyen fel lehetett riadni, ám Tari Teri, aki később átvette tőle a szerepet, fojtottan suttogta. Hát ezt szinte sosem hallottam meg, sokszor épphogy be tudtam vetni magamat a színpadra. A végén már le se mertem ülni a takarásban, nehogy elmélázzam a bejövetelemet.

- Annyira jó ez a társulat, hogy nem kívánkozom máshová. ’97-től vagyok a színháznál, s azóta úgy összenőttem ezekkel az emberekkel, hogy szinte a testvéreimmé váltak – mondja  Bodor Németi Gyöngyi színművész. - Nagyon szeretek velük együttdolgozni. Debrecenből érkeztem Miskolcra, de már otthonomnak tekintem ezt a várost és a színházat. Stúdiósként olyan tanárok tanítottak, mint Seres Ildikó, Pásztor Edina, Kulcsár Imre, akiktől rengeteget tanultam. Majoros István volt az osztályfőnököm. Ő segített bennünket felnőni, színésszé válni, óvatosan terelgetve megtanított bennünket az írott és íratlan szabályokra, és arra, hogy miképpen kell a színházban létezni. Ha erre másfél évszázados épületre gondolok, a nagy elődök jutnak eszembe, akik olyan hagyományokat teremtettek ebben a színházban, amelyeket nekünk is felelősségteljesen követnünk kell.

- Vendégként negyedik éve járok Miskolcra - meséli Mester Viktória. Az operaénekest Carmenként és a Hoffmann meséiben Miklós alakítójaként láthattunk a közelmúltban, ezekben a hetekben pedig a Pillangókisasszony című Puccini-operában Suzuki szerepét próbálja. - A várossal és a színházzal kapcsolatban is csak jó élményeim vannak. Nagyon szeretek itt fellépni, nemcsak a társulat, hanem a közönség miatt is, akik nagyon hálásak egy-egy jó előadás láttán. Hihetetlenül meleg közege van ennek a színháznak, ahol meglepően családias a légkör, összeszokott a csapat, s talán ennek köszönhető, hogy a vendégeket hamar befogadják az itteniek. Furcsa ez egy nagyváros, Budapest után, ahol ide-

- Az ország első kőszínháza, a miskolci Nemzeti, a régió legnagyobb kulturális intézménye, s mint ilyen megérdemelten áll hát a figyelem középpontjában – mondja Olvasó Árpád. A TVK vezérigazgatója szerint nehéz lenne kiragadni egy meghatározó élményt az elmúlt esztendőkben megtekintett előadások közül, hiszen azok igényessége, magas művészi értéke szinte azonos színvonalat képvisel. - A határon túl is nagy elismertséggel bíró teátrumnak 1996-tól nyújtunk rendszeres támogatást - számol be a teátrum és a TVK kapcsolatáról a vezérigazgató. - Büszkék vagyunk arra, hogy ezáltal is hozzájárulhatunk a megye színvonalas kulturális életének megőrzéséhez!