Saját jogon, közös ügyért

Körtvélyesi Erzsébet a Miskolci Páholyról

Kényszer szülte ötlet volt, aztán más színházak is átvették, s egy évtized óta a szponzoráció levédett módja a Páholy. Fábry Sándort még nem ismerte az ország, amikor a páholy-partikon konferált, Göncz Árpád, pedig először a Páholy összejövetelén járt elnöki minőségében Miskolcon. Ma már közel háromszáz tag mintegy 24 millió forinttal támogatja évente a Miskolci Nemzeti Színházat - mondja Körtvélyesi Erzsébet, a Miskolci Páholy kitalálója és szervezője.

- A páholy létrehozásának az ötletét '92 táján a kényszer szülte, magyarán nem volt pénz. Akkoriban azonban egyfajta zavarodottság uralkodott. A kultúrának szükség volt ugyan az üzleti szféra pénzére, ám azt mégis megvetették, mert az volt a vélemény, hogy a kultúrát, így a színházat is, tartsa el az állam, a város, mert az jár az embereknek, és abba ne tolakodjon be az üzlet. A szponzorációnak ráadásul nem volt hagyománya a támogatók oldaláról sem. Volt, aki ötezer forintjáért minimum az igazgatói páholyban akart ülni, a százezer forintos támogató pedig csak szerényen félre húzódott, mert nem tudta, mi is jár neki.

- Hogyan sikerült végül túllépni ezen a bizonytalanságon?

- Olyan formát kellett találni, ami nem évről évre ismétlődő kunyizás, hanem mind a két fél számára világos szerződéses viszony, amelyben nem sérül egyik fél érdeke sem, s amelynek szellemében mind a két félnek csak azt kell tennie, ami természetes.

- Mit értsünk ezalatt?

- Természetes, ha az ember a színházba társasággal, barátokkal megy, s aztán szívesen beül valahová, megbeszélni a látottakat. Természetes, hogy az emberek kíváncsiak arra, a színpadon kívül milyenek a színészek. És az is természetes, hogy - akár tetszik, akár nem - vannak sztárok, akiket illik megünnepelni. Azt is éreztük, hogy a kilencvenes évek elején nem volt divat színházba járni. A vadkapitalizmus idején az emberek kiestek az életvitel és az egzisztenciális lehetőségek viszonylagos biztonságából, ami ezt lehetővé tette. Mindenki rohant a pénz után, vagy hogy meg tudjon élni, vagy hogy még jobban menjen neki. Én azonban úgy gondoltam, hogy a színháznak, mint reklámhordozónak, igenis van súlya, hiszen ez az egyetlen hely a városban, a megyében, ahol estéről estére hat-hétszáz ember találkozik.

- Milyen példák szolgáltak mintául a szponzorációs rendszer kialakításához?

- Külföldön járva - Zürichben, Londonban, Pozsonyban - mindenütt azt láttam, hogy a szponzorok neve megjelenik a színházban. Aztán, amikor már működött a Miskolci Páholy, kiderült, hogy 1823, a színházalapítás körül is a páholyok eladása segített a pénztelenségen. Utólag ugyan, de kiderült: van miskolci hagyomány, amire hivatkozhatunk, alapozhatunk.

- Miért kezdték az emberek támogatni a színházat?

- Minden lokálpatriótának megvan a maga története, amiért szívügye a színház. Ennek kifejezéséhez kellett a formát megtalálnunk. Sosem felejtem el, hogy volt egy hölgy, aki nem is saját nevét íratta fel a páholyra, hanem a szüleiét, akik kisgyerekkorától minden darabra elhozták, s ezzel akart rájuk hálával emlékezni. Érdekes volt, hogy a megkeresett cégek esetében sem kellett sokat magyarázkodni. Mindenki értette, miről van szó, hogy a támogatásának mi volna a jelentősége.

- Milyen volt az első kör?

- Az volt a feltétel, hogy a Páholynak 11 milliós bevételt kell hoznia. Két héttel a határidő előtt 6 és fél millió jött össze közel 200 tagtól. Ekkor Hegyi Árpád Jutocsa, az akkori direktor úgy döntött: a feltétel nem teljesült, ezért ezt a pénzszerzési módot el kell vetni. Erre kisebbfajta légzésbénulást kaptam, teljesen kiüresedett a lelkem. Aztán megírtam a leveleket, amelyekben a színház visszamondja a már megajánlott támogatásokat, és a borítékokat betettem a direktor asztalára, de azt azért hozzátettem: remélem, tudod, hogy ezzel egy várost utasítottál vissza. Reggel aztán felhívott Jutocsa, hogy mehet. És azóta megy. A következő évtől pedig megkerestek Békéscsabáról, Zalaegerszegről, Egerből - itt ma is működik a Páholy. Dolgoztunk Győrben, Tatabányán és a budapesti József Attila Színházban is, de ott nem tartották be az általam kidolgozott szabályokat.

- Melyek voltak ezek? Hogyan működik a Páholy?

- Lehetőséget adunk három fokozat - arany, ezüst, bronz - választárásra. Ez komoly támogatás, az aranypáholy esetében százezer forint egy bérletért, nem olcsó mulatság, és a tagok ráadásul a partiért is fizetnek. Fontos, hogy a tagoknak évadról évadra lehetősége volt és van a választásra: továbbra is támogatják a színházat vagy sem. De ennek eldöntése - az anyagi lehetőségeiken túl - annak ismeretében történik, hogy láthattak öt előadást.

- Tehát működik az az elképzelés, hogy a támogatási rendszert és a társasági életet össze lehet kapcsolni?

- Teljes mértékben. A Miskolci Páholy lehetőséget teremt arra, hogy senkinek ne kelljen magát azért törnie, hogy ezen vagy azon a protokoll-listán rajta legyen. Aki páholytagként megnézi a színház előadását, és utána a partin is részt vesz, az ezt egy közös ügy kapcsán és saját jogán teszi.