Közelítő

Évekkel ezelőtt interjúsorozat indult Közelítő címmel a Színházi Estékben. Ezekben a beszélgetésekben arra keressük a választ, miként közelít egy-egy nem hivatásos színházi ember - pszichológus, etológus, műfordító, filozófus, zeneszerző, pap - a színházhoz. Azt firtattuk, mint jelet számukra a színház világa, a szerep fogalma. Mit gondolnak: mitől jó és érdekes a színház? A nyomtatásban megjelent interjúk egyes darabjai mostantól honlapunkon is olvashatók.

A közelítő: Hankiss Elemér szociológus

Katarzis-igény és szerephiány

A valóságos életben nagyon nehéz legyőzni a rosszat, a gonoszt, és nagyon nehéz a pusztulást, a halált elfogadni. A színdarabok pedig belevisznek minket ebbe a nehéz kalandba, egy "idegen világba", majd elhitetik velünk, hogy az ember képes ebből méltóságteljesen kikerülni, a halálon és a kétségbeesésen felülemelkedni - mondja Hankiss Elemér a drámákról, a színházról.

- Az emberi kaland című könyvében elemezte azt a "szüntelen és lázas igyekezetet", amellyel az ember igyekszik úrrá lenni azon a szorongáson, amely mindannyiunk osztályrésze, mert egy ismeretlen, nagy, hideg univerzumban, egy "idegen világban" élünk. A vallások, mítoszok, filozófiák, katedrálisok, modern bevásárlóközpontok, műalkotások, tragédiák éppúgy eszközei e törekvésnek, mint a mindennapi élet ezernyi szokása, rituáléja, vagy akár még az olyan triviáliák is, mint a viccek. A színház milyen szerepet játszott, játszik ebben a küzdelemben? - A színház klasszikus példája ennek az igyekezetnek. Sok szempontból. Például azért, mert egy zseniális trükköt alkalmaz. A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jóisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezébe, és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása.

Hankiss Elemér: "az életben a szenvedés borzalmas, akkor is, ha én szenvedek, akkor is, ha mások. A színházban azonban nincs igazi szenvedés. A szenvedés ott szimbólum: valami másra utal." Fotók: Szabó Péter

- A színházban tehát jól érzi magát az ember akkor is, ha pontosan azokkal a szörnyűségekkel szembesítik - a halállal, a szenvedéssel, a bukással -, amelyektől a világban meg akar szabadulni, amelyek elől el akar menekülni?

- Igen, mert az életben a szenvedés borzalmas, akkor is, ha én szenvedek, akkor is, ha mások. A színházban azonban nincs igazi szenvedés. A szenvedés ott szimbólum: valami másra utal. Amikor Hamletet például halálra sebzi Laertes, nem érezzük a seb fájdalmát, vagy a méreg okozta kínokat, hanem átéljük egy szép és nagyszerű emberi élet pusztulását, a múlandóság fájdalmát. És az emberi sorsnak ez az átélése fájdalmas is, de felemelő is.

- Nevetni is jó a színházban.

- Vannak megfigyelések arra vonatkozólag, hogy a vígjátékokról kitóduló közönség időnként rosszabb kedvű, mint a tragédiák közönsége. Meg lehet csömörleni a sok nevetéstől, annyi jókedv után könnyen üresnek érzi magát az ember, ahogy kilép a hűvös, ködös októberi estébe. A tragédiák előadásáról kijőve viszont erősnek és nagyszerűnek érezzük önmagunkat, mert a hős - és ő mögé bújva mi is - képesek voltunk szembenézni a halállal, diadalmaskodtunk az elmúlás fölött.

-Akkor azt mondhatjuk: ezért diadalmaskodásért érdemes színházjegyet váltani?

- Ez persze illúzió, de éltető illúzió. S létrejöttében nagy szerepet játszik az a remek szemfényvesztés, amit katarzisnak neveznek a szakértők, s amelynek trükkjeit több ezer év óta minden tragédiaíró ismeri és alkalmazza Szophoklésztől Shakespeare-en és Schilleren át O'Neillig, Beckettig és Albee-ig. A tragédiák utolsó egy-két jelenetében elhitetik a nézővel, hogy a világban valahol s valahogyan mégis csak érvényesül az igazság; hogy a gonosz végül is legyőzetik. Hogy a sok rombolódás és zűrzavar után végül mégis csak helyreáll a "világrend". Hogy a tragikus hős élete végül mégis csak beteljesedett. Vagy ha nem működnek ezek a fogások, akkor legalább költői elmúlássá szépítik a valóságban nagyon is nem szép halált.

- A Túl vagy innen jón és rosszon? című 1977-es tanulmányában azt írta, hogy a vizsgált korábbi korok tragédiáihoz képest (Szophoklész Antigonéjától Schiller Ármány és szereleméig) a modernekben (Ibsen Vadkacsájától Albee Nem félünk a farkastól című művéig) jóval kevesebb a katartikus mozzanat. Magyarázatként azt mondja, lehetséges, hogy ezekben a művekben "eleve kisebb a tragikus feszültség, eleve nem olyan apokaliptikus méretű, nem olyan látványos, nem olyan harsogó vagy akár melodramatikus a tragikus látomás.", illetve hogy "háttérbe szorult a megismert világ harmonikussá és emberméretűvé való átrendezésének, átértékelésének a funkciója".

- Az általam vizsgált modern darabokban valóban kevesebb a katartikus mozzanat, de a szerzők ezzel a kevesebbel is erős katartikus hatást próbálnak elérni.

- Katarzis nélkül tehát nem lehet megúszni?

- Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégis csak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet. Hinni akarunk abban is, hogy a jóság, a tisztesség, a szépség, a teremtés, az élet végül diadalmaskodik a gonoszság, a romlás, a rútság, a rombolás, a halál fölött. És ebben a hitben megerősít minket a tragikus katarzis is.

- El is lehet rejteni a katarzist?

- Elsősorban szűk értelmiségi körökben számíthat sikerre egy-egy olyan színmű, amely semmiféleképpen nem oldja föl az ábrázolt nyomorúságok, szenvedések okozta feszültséget. Ha egyáltalában van ilyen mű. Mert lehet, hogy egyszerűen csak el van rejtve a darabban a katarzis "szerkezete". Gondoljunk például arra, hogy Ibsen darabjai milyen döbbenetet keltettek saját korukban, és a kor polgárai közül milyen sokat utasították el azokat dühödten mint a társadalomról, az emberi életről, a világról festet hazug, hamis, elfogadhatatlanul nyomasztó és reménytelen képet. Ma már tudjuk, hogy Ibsen műveiből vastag sugárban ömlik a katarzis. Ugyanez elmondható Csehov darabjairól is. Beckett látszólag sivár, és zilált világának a mélyén is ott zeng a katarzis harmóniája.

- Eddig arról beszéltünk, ami korokon keresztül azonos volt a színházban. Melyek voltak a különbségek? - Az alapstruktúra - azt hiszem - mindig ugyanez: az élet veszélybe kerül, de a darab végére a hős, és általa az EMBER valahogy úrrá lesz a veszélyen, a retteneten. Ezen túl óriásiak a különbségek. A pusztulás, a legyőzendő "gonosz" ugyanis koronként más és más formában jelenik meg. A görög tragédiákban például az istenek szeszélye, a balszerencse, a kifürkészhetetlen végzet fenyegeti az embert. Velük kell szembenéznie, megküzdenie a hősnek. A középkori misztériumjátékokban Sátán a gonosz megtestesülése, és az eredendő bűn fenyegeti az embert pusztulással és a kárhozattal. Shakespeare-nél már - kivéve talán a Rómeó és Júliát - az emberben magában van a pusztító gonosz. O'Neill, Beckett, Tennesse Williams darabjaiban már-már újra univerzálissá hatalmasodik a gonosz, maga az emberlét reménytelen, sivár, abszurd. De a műalkotás katartikus varázsa még ezt a sivárságot, reménytelenséget is feloldja. - Az Új diagnózisok című kötete egyik írásában a közéleti szereplők bukásáról írva számtalan színházi fogalmat használ, de a mindennapi szóhasználatban is sokszor -előfordulnak-ilyenek: - az élete

Hankiss Elemér: "Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katar-zisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégis csak van remény."

színpada; a bukás után kezdődik az élet második felvonása, aki elbukott vagy győzött - legyen sztár vagy sportoló -, az a hős; a politikus az intrikus; van, aki csak statisztál; vannak áldozatok és más szerepek is. A mindennapi életünket valóban le lehet így írni?

- Jó volna, ha le lehetne. Mert az embernek szüksége van szerepekre. Szerep nélkül rosszul érzi magát, szinte nem is létezik. Mert a szerep ad tartalmat az életnek. Ki vagyok én? Mi a szerepem ebben a világban? Csak tengődöm itt céltalanul, vagy van valami "szerepem"? Vannak persze szerepek: az anyáé, az apáé, a főnöké, a beosztotté, az ivócimboráé, a taxisofőré. De nincs elegendő jó és fontos és tartalmas szerep. Életünk fájdalmasan szerephiányos. A jó társadalomban sok a szerep, a rosszban kevés. A mai modern világban ez utóbbi a gyakoribb. És éppen ezért lázasan folyik a szerepkeresés. Szerepeket kínál a politika, a gazdaság, a kultúra, a divat, a diszkó, a baráti kör, a kocsma. De mindez nem elég, s ez a hiány a televízió sikerének az egyik forrása. Szerepek sokaságát kínálja minden nap, igaz, ezek csak virtuális szerepek. A pamlagon elnyúlva átélhetem a gonosz, a hős, az ördög, az angyal, Napóleon és Kutuzov, Danton és XVI. Lajos, Schuhmacher és Boris Becker, Julia Robert és Bruce Willis szerepét. Jobb volna persze, ha abban segítene a televízió, hogy az ember olyan szerepet alakíthasson ki magának, amellyel megtalálja a helyét a világban, de erre még nem sok példa van. Egyelőre csak kóválygunk. Nem sok szerep keres egy szerzőt, hanem sok ember keres egy-egy szerepet. Korábban, a hagyományos kultúrákban ebből a szempontból könnyebb dolga volt az embernek. Volt egy nagy szerző, egy nagy szerepíró, az Úristen, aki megmondta mindenkinek, hogy mi a szerepe itt a Földön. Ma mindenkinek magának kell megtalálnia a szerepét. Ha így nézzük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy jó volna, ha a világ színház volna. Mert akkor volna mindenkinek szerepe. Boldog, irigylésre méltó az az ember, aki az életben megtalálta a maga szerepét.

- Mi az ön szerepe?

- Jó kérdés. Mert nehéz rá válaszolni.

- Ilyen és hasonló kérdéseket szokott műsoraiban a beszélgetőtársainak is feltenni.

- Kérdezni persze könnyű, de válaszolni nagyon nehéz. Az én szerepem.? Csak közhelyeket tudnék mondani.

- Segítek. Feltűnt, hogy írásaiban csak úgy sorjáznak a kérdések. Ennek ellenére nem az az érzésem, hogy nincs válasza, hanem az, hogy a lehetséges válaszok sokféleségével küzd, azokat szeretné megérteni, rendszerbe állítani és sokakkal megértetni, hiszen könyvei, műsorai nem pusztán egy szűk szakmai közönséghez kívánnak szólni. Azért is feltűnő - és üdítő - ez, mert ma sokan túlzott igyekezettel adnak válaszokat, mert az emberek válaszokat akarnak.

- Az vesse rájuk az első követ, akit nem szorongat az, hogy végső, fontos kérdéseinkre nem kapunk választ. Hogy a válasz többnyire: néma csönd. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az ember nem tehet mást, mint hogy folytatja a válaszok keresését. S ha rábukkan egyre, annak örül, de aztán túllép rajta. Mert még az igaz válaszok is előbb-utóbb ránk zárulnak, rabjaivá válunk az igaznak érzett válaszoknak, és nem nézünk körül a világban, újabb titkokat, újabb kérdéseket, újabb válaszokat keresve.

Kornya István

Megjelent a Színházi Estékben: 2002 (45. szám)