Miskolci Nemzeti Színház ::

Sikerek és tanulságok
Halasi Imre, a Miskolci Nemzeti Színház régi-új igazgatója

„Folytatni kell az öt éve elkezdett munkát, erre kaptam lelhetőséget és felhatalmazást” – mondja Halasi Imre, akit 2008 decemberében újabb öt évre a Miskolci Nemzeti Színház vezetésével bízott meg Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata.

– Érezte szükségét, hogy az új pályázatban változtasson a 2003-ban megfogalmazott célokhoz, elvekhez képest?

Szellemiségében ugyanott folytatjuk a munkát, ahol öt évvel ezelőtt elkezdtük: olyan színház a célunk, amely elgondolkoztat, gyönyörködtet és szórakoztat. Immár évek óta mottónk: A színház élni segít! Ha a miskolciak színháza akárcsak pár órára is jobbá teszi közönségünk életét, ha segít élni, elértük célunkat. Ez a törekvés jellemzi majd az elkövetkező ötesztendős direktori ciklusomat is. Úgy vélem, hogy ebben a tekintetben helyes úton jártunk eddig is, hiszen a visszajelzések azt mutatják: ezt a színházi eszményt közönségünk elfogadja, szereti, és tapsaikkal emellett le is tették a garast.

– Változik-e a színház profilja?

– Rendkívüli feladat hárul minden kulturális intézményre, amely az ország valamely városában, megyéjében egyedüliként működik. A Miskolci Nemzeti Színház ilyen. Ebből az következik, hogy a felfogásom

szerinti egyetlen út a népszínházi jelleg megőrzése és továbbvitele. Ez azt jelenti, hogy nekünk mindenkit meg kell tudni szólítanunk: az idősebb és fiatal generációt, prózát és táncszínházat kedvelőt, operettért, operáért és musicalért rajongót, kikapcsolódni és elgondolkodni vágyót, klasszikus és kortárs művek iránt érdeklődőt.

– Lehetséges ennyi műfajban egy társulattal magas színvonalon teljesíteni?

– Igen – az elmúlt évek ezt mutatják. És ebből a szerencsés szükségből még extra előnyt is kovácsolhatunk, hiszen ugyanazok a művészek hitelesítik a különféle műfajokat. Hogy érthető legyen, a sok-sok példa közül párat említek: Seres Ildikó nemcsak operettprimadonna, de operákban és prózai szerepekben remekel, amellett hogy gyerekdarabokat is rendez. Müller Júlia, aki rendkívül népszerű a Portugálban, tapasztalatunk szerint a Cseresznyéskertre behozta

azt a nézőt is, aki addig nem feltétlenül gondolt arra, hogy egy estét Csehov bűvöletében töltsön. Szatmári György nemcsak a Valahol Európában című musicalben alakít-énekel, hanem a Látatlan találkozások című kortárs drámában is a helyén van. A közönség által kedvelt fiatal tehetségeink pedig szintén „sokműfajúak”. Azt is nagy örömmel látom, hogy amikor vendégeket hívunk, a művészek zökkenőmentesen be tudnak kapcsolódni olajozottan működő társulatunk életébe, munkájába.

– Mi az, amire a 2003 és 2007 között megvalósultakból a legbüszkébb?

– Azok közül, akinek teret szerettem volna biztosítani, hogy megmutassák, milyen színházi eszmények, felfogások jellemzik őket, sokan eljöttek Miskolcra. Az igazán külföldön ismertek, Paolo Magelli és Alexander Balanescu, valamint a hazai sztárok, és a középgenerációt képviselő színész-rendezőkön kívül a fiatal generáció befutott és nagy karrier előtt álló tagjai, Kovalik Balázs, Radoslav Milenković és Lévay Adina is megfordultak nálunk. A vidéki színházak bemutatókényszeres

világában igazán különlegességnek számít, hogy egy-egy előadás évadokon át és száz fölötti előadásszámot elérjen, de számos előadásunk haladta meg az ötvenes szériát. Külön öröm számunkra, hogy éppen két kortárs magyar darab iránt mutatkozik még a századikon túl is a közönség szinte kiapadhatatlan érdeklődése: ez a Portugál és A dzsungel könyve.

– A színház működésének leglátványosabb része az, ami a színpadon megvalósul. De van-e olyan, amiben a kulisszák mögött sikerült eredményt elérni?

– Az elmúlt évek munkájának gyümölcse, hogy a társulat újabb tagozattal bővülhet: a Krámer György, Kozma Attila és Majoros István nevével fémjelzett és a gyakorlatban már létező táncműhely végre hivatalosan is megalakulhat. Talán nincs annyira reflektorfényben, de fontos: a szinkronstúdiónk tucatnyi színészünknek ad kiváló munkát és keresetük kiegészítésére szakmába vágó lehetőséget. És tekintsünk előre: 2008 januárjában kezdjük meg a tárgyalásokat a kassai és az osztravai színházakkal közös operaprodukciók létrehozásáról. Ez azt jelenti, hogy csak a szereplők változnak, a rendezés, a díszlet és a jelmezek közösek. Ha nem törekednénk kooperációra, az magát az operajátszást veszélyeztetné! Hosszútávon ugyanis csak vállalhatatlan anyagi áldozatok árán lehetne évente egy operabemutató Miskolcon. Az opera drága műfaj, de nélküle a repertoárunk csonka maradna – ez nem vállalható.

– Mi okozta a legnagyobb csalódást az elmúlt fél évtizedben?

– A 2004 februárjában bemutatott Figaró házassága esetében nem sikerült megtalálni a rendezésben az igazi „hangot”. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a hazai és a nemzetközi szakma és kritika által egyaránt nagyra tartott rendezést – Csajkovszkij Kovalik Balázs-féle Anyeginje – nagyon vegyes fogadtatásra talált a közönség körében. De minden csalódás tanulságokkal szolgál. Mivel – mint arra már utaltam – elképzelhetetlennek tartom, hogy ne játsszunk operát, úgy döntöttünk, hogy

az elkövetkezendő évadokban olyan darabokat igyekszünk választani, amelyekkel még azokat is el tudjuk csábítani, akik az operára többnyire legyintenek. A következő évad Carmenje be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.

– Van, amit nem sikerült megvalósítani 2003 és 2007 között?

– Talán szerénytelenségnek tűnik, ha azt mondom: nincs. A repertoár és a társulatszervezés úgy alakult, ahogy azt a pályázatomban erre a periódusra megfogalmaztam. Ha alaposan meggondolom, valamire valóban nem maradt már energiánk és lehetőségünk: szerettem volna, ha balti államokbeli és romániai rendezők is eljönnek hozzánk, hiszen Európában ez két olyan „hely”, ahol ma rendkívül izgalmas a színházi élet. Az elkövetkező öt évben igyekszünk ezt is megvalósítani.

– Mi a siker fokmérője?

– A közönség reakciója. A HVG által 2007 szeptemberében közzétett adatsor szerint az ország összes színházának ragsorában a nézők és az előadások számát tekintve ötödikek vagyunk, és csak négy fővárosi óriás – az Opera, az Operettszínház, a Madách és Vígszínház előz meg bennünket. Évadonként négyszáz saját előadás, közel száz vendégrendezvény, többségében teltházzal. Kétszer jártunk a Pécsi Országos Színházi Találkozón – az Agyő Európával és a Legenda a lóról című darabbal. Jelentősen megnöveked-

tek meghívásaink, vendégjátékaink, vendégszerepeltünk a nyíregyházi VIDOR-fesztiválon, közel száz előadást tartottunk külföldön, megjártuk a nemzetközi jelentőségű bogotai, szarajevói és dubrovniki fesztiválokat… A leginkább pedig a Miskolci Múzsa Díjnak örülünk, amely mindennél jobban kifejezi, hogy a színházunk beágyazódott-e a helyi társadalomba! Ezt az elismerést ugyanis a mindenkori társulattal együtt a közönségünk is kapta.

– Kész csoda, hogy ilyen sikereket fel lehet mutatni, hiszen anyagi tekintetben korántsem rózsás a helyzet – sőt! A Magyar Színházi Társaság elnökségi tagjaként mit remél, milyen keretek között működhetnek majd a színházak a jövőben?

– Nézzük előbb a saját házunk táját. Nem csökkent a támogatásunk, sőt valamicskével városunk önkormányzata még meg is toldotta azt, így az állami támogatással és saját bevételünkkel együtt közel egymilliárd forintból gazdálkodhatunk. Ez első hallásra soknak tűnhet, de ha azt nézzük, hogy az általános megszorítások idejét éljük, és hogy az általában alulfinanszírozott teátrumok között mérete és munkája ellenére is a miskolci a mai napig a sor végén kullog, szerencséseknek mondhat-

juk magunkat. A színházi törvényt többek között éppen azért szorgalmazza az MSzT, mert a jelenlegi finanszírozási rendszer fenntarthatatlan. A reményeink szerint 2008 őszén elfogadandó törvény differenciálná a színházak állami/önkormányzati támogatásának mértékét, új alapokra helyezné a támogatások kritériumrendszerét, újragondolná a magánszektorból jövő támogatások adózási kedvezményét – így serkentve cégeket, vállalkozókat, magánszemélyeket nagyobb társadalmi áldozatvállalásra a kultúrának ezen a területén.

Kornya István