GYARMATI BÉLA
A mi színházunk

Ki tartja fönn a színházat? Természetesen koronként és helyenként más-más: város, megye, minisztérium. Csakhogy még egyetlen színház sem halmozott fel művészi tőkét, nem szerzett hírnevet, nem indítottak előadásaira különvonatot a fenntartója miatt. Mielőtt hazai potentátjaink megsértődnek, talán nem árt megemlíteni, hogy nem a weimari nagyherceg, még csak nem is Goethe, vagy a nála népszerűbb Kotzebue – a korabeli színészek jelenléte döntötte el a teátrum sorsát, kedveltségét.

Társulatunk: 2008. január 25-én, a Miskolci Múzsa-díj gáláján
(Fotó: Bócsi Krisztián)

Mikor a néző azt mondja: „a mi színházunk”, akkor mindig a színészeire gondol. Én hiszem, hogy 150 éves színházunk falai között kilakoltathatatlanul ott tanyáznak a „színházcsináló” ősi szellemek, de hát mégiscsak az eleven vér áramlása teremt életet és varázslatot a deszkákon.

Az okos városok (Miskolc ilyen volt már 1823-ban) színházat építenek, hogy aztán az egymást követő színésznemzedékek építsék a várost – főleg szellemiekben. A számon tartott magyar teátristák közül több mint ezren fordultak meg a miskolci deszkákon – hosszabb-rövidebb ideig Dérynéék óta. Nem semmi, ahogy mondani szoktuk. És hány miskolci família számára vált (soha nem egyik napról a másikra) az élet szerves részévé a színház, a színészek  nyújtotta élmény és ismeret!

Eger majd’ két évtizedig volt boldogtalan, mert nem volt a városnak önálló színtársulata (1966 és 1985 között ugyanis a két szomszéd teátrumai közös igazgatás alatt állottak). Pedig az egriek ugyanazokat az előadásokat láthatták, mint a miskolciak, sőt több produkció Egerben született, s azoknak ott is volt a premierje. De a színészek nem éltek Egerben, nem ott szerettek, mulatták az időt, nem ott adósodtak el vagy szedték össze magukat. Kívül voltak a város társadalmának légkörén.

Hogy mivégre írom ezeket? Mert együttesek helyett egyre több az alkalmi társulás. Vagy csak a kohéziós erő kevés. A „máma itt, holnap ott” művészek nem lehetnek igazán a mi színészeink. Több színpadon egy szezonban? Két városban – egy napon? Nem hiszek ebben. Fizikailag ugyan kibírható, még művészileg sem lehetetlen. De hát a színész is azért él a világban, hogy valahol otthon legyen benne.

Miskolc otthonteremtő város. Valamikor a polgárok házaiban laktak a színészek – családtagként. Beköltözhetnek most a miskolciak gondolataiba?