Közelítő

A közelítő feLugossy László képzőművész, performer
Rámkattinthatsz

"A performance ugyanis a színháznál kevesebb, a képzőművészetnél több. Pontosabban: annak, amit én csinálok, mindkettőhöz köze van."

"A művészlét nem más, mint tökéletes és állandó jelenlét. Így lesz egy színházi előadás, performance vagy festmény hiteles, vagyis hazugságok és hamisságok nélküli" - mondja feLugossy László. A Munkácsy-díjas festő, író, filmes és performer a magyar avantgárd képzőművészet egyik legjelentősebb csoportosulásának, a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak meghatározó alapítója. Tagja volt a legendás Bizottság együttesnek, és saját magát alakította az együttes Jégkrémbalett című filmjében. Az évek óta Sárospatakon élő művész rendezett szöveg nélküli operát Weber Kristóf zenéjére a pécsi, "japán Hamletet" a miskolci Nemzetiben, szerepelt Tarr Béla Sátántangójában és a Werckmeister harmóniákban. A fenomenális - ezt rejti a név elé tett "fe" - Laca és az interjú készítője ismeretségük első percétől kezdve tegeződnek, s ettől e komoly beszélgetés kedvéért sem tekintettek el.

- Kecskeméten születtél, ott jártál iskolába. A színház is része volt akkoriban az életednek?

- Apám a Katona József színházban volt szabómester. Így hát a kulisszák mögött közlekedhettem, bejárhattam a szabótárba. Láttam a munkát, a nyüzsgést, belestem a próbákra, volt valami fogalmam arról, hogy mi folyik a háttérben. A színház fontos része volt az életünknek, de emellett, sőt talán ezt megelőzően is, a film tett rám nagy hatást. Úgy emlékszem, hogy sokat beszéltünk a látottakról - színházról, filmről - magyarórán, baráti körben. Még az is foglalkoztatott, hogy milyen jó lenne játszani egy-egy darabban.

- Komoly szándékod volt, hogy színésznek állsz?

- Kicsit komoly. De már tizenhét évesen a képzőművészet mellett döntöttem. Erős volt bennem az elhatározás - rövid kamaszkori bizonytalankodások után -, hogy képeket akarok csinálni. De jó volt színházba járni, mert így megismerhető a világirodalom.

- Meg lehet spórolni az olvasását.

- Nem volt nekem gondom az olvasással! És az irodalmi megismerésnél szerintem fontosabb is, amit akkoriban persze még nem tudtam, de ma már meg tudok fogalmazni: a színház élő műfaj. A fiatalok megtapasztalhatják, hogy ami az órán szöveg, az a színpadon más szabályok szerint működő, eleven emberek által létrehozott alkotás.

- Volt olyan élményed, ami megérttette veled, hogy mi is a színház?

- Több is volt. Udvaros Béla rendező színháztörténeti sorozatot tartott a kecskeméti művházban, valamikor a 60-as évek végén. Színészek olvastak fel részleteket például Beckett Godot-ra várva és Cocteau Írógép című művéből. Ezek nagyon tetszettek, mert elütöttek a szokott hangtól, és engem már akkor is vonzott minden, ami avantgárd. A 70-es években pedig, már Budapesten, a Szkéné Színház fesztiváljai valami fontos újdonságot hoztak számomra: lengyel, cseh, japán és még ki tudja honnan jött mozgásszínházi társulatok előadásait néztük - ámulva. Ezek is megerősítettek minket abban, hogy jó úton járunk, ha kilépünk a táblafestészet kereteiből, és a társművészek eszközeit is használjuk. A szentendrei Vajda Lajos Stúdió megnyitóin pedig kortárs elektronikus zenék szóltak, rendeztünk happe-ningeket és performance-okat efZámbó István és Wahorn András barátommal.

"A művész élővé, láthatóvá, hallhatóvá tesz egy történetet, világot, gondolatot. Ez az alkotói fantázia és kreativitás terepe. De elengedhetetlen a néző képzelete is, különben nincs befogadás."

- Ők voltak a Bizottság alaptagjai is. Az együttes fellépéseire sem lehet azt mondani, hogy azok csak rockkoncertek voltak.

- Nem akartunk slágerekkel népszerű zenekarrá válni, egy lenni a sok közül. Az Egyetemi Színpadon volt olyan előadásunk - ezt a szót használom, nem véletlenül -, amikor jelmezekbe öltözve kvázi színházi helyzetben zene nélkül adtuk elő a szövegeket. Az is igaz, hogy a zene, az előadásmód önmagában is nagy hatást gyakorolt az emberekre, hiszen művházakban, klubokban a rossz erősítés miatt éppen a szövegeket nem lehetett érteni. A képzőművészeti alapokhoz adódott hozzá minden egyéb, mert azt gondoltuk, hogy ez a komplexitás a pontosabb művészi kifejezést szolgálja.

- 1997-ben a miskolci színház Egymást érintő sorozatában "Én nem vagyok a többi ember avagy a női hormon" címmel Weber Kristóf zenéjére egy csapat színész és nem színész részvételével nagy performance-t csináltál. Ez az előadás az egy héttel korábbi, Eszenyi Enikő-féle Hamletet "érintette", japánosítva. A konferanszié-házigazda szerepét játszó Vida Péter megjegyezte a közönséghez szólva: ez nem is színház, ez képzőművészet.

- Találó volt, bár nem egészen igaz. A performance ugyanis a színháznál kevesebb, a képzőművészetnél több. Pontosabban: annak, amit én csinálok, mindkettőhöz köze van. Az tény, hogy a performance a kiállítótermekből indult, elsőrendűen képzőművészek tevékenységéből alakult ki a 1960-as években. Ha elmész egy múzeumba, nem látod a művészt, bár kétségtelen, hogy maguknak az alkotásoknak van egyfajta személyességük. A kiállításmegnyitók tere és ideje viszont alkalmas arra, hogy együtt lehessen alkotó és befogadó.

- Mit tartasz a performance lényegének?

- A performer személyiségét. Mert az ő energiáját kell a befogadónak megéreznie. Ez az energia pedig újabb energiát szül - nem csupán anyagi, hanem szellemi értelemben. A színházban - egy dráma előadásában - van történet, vannak szereplők, akik valamit tesznek, akarnak, mondanak vagy éppen hallgatnak - egyszóval cselekszenek. A performance esetében egy vagy több gondolat absztrakcióját építjük fel hangi, képi és mozgáselemekkel - nincs hagyományos értelemben vett történet, cselekmény. A szöveg is csak bővíti a komplex látásmód kifejtéséhez szükséges eszköztárat. Ha még árnyalni akarom, akkor azt kellene mondanom, hogy a performance-oknak nincs szövegük, csak nyelvük. A performer és a befogadó között is hasonló összjáték van, mint a színpad és a nézőtér között: a művész élővé, láthatóvá, hallhatóvá tesz egy történetet, világot, gondolatot. Ez az alkotói fantázia és kreativitás terepe. De elengedhetetlen a néző képzelete is, különben nincs befogadás, megértés. Persze, egy festményt se lehet passzívan nézni. Legalábbis, annak nem látom értelmét.

- A színházban rögzített a dolgok menete, és az előadás reprodukálható kétszer, százszor. A performance mennyire kötött műfaj?

- Mi is kidolgozzuk az előadást, van "forgatókönyv", és bizonyos részeket kipróbálunk. Azért fogalmazok így, mert az nem volna igaz, hogy elpróbáljuk és begyakoroljuk, aztán pedig rögzítjük. A dolog szabadságához tartozik, hogy minden performance egy bizonyos idő-tér-ötlet koordinátarendszerben valósul meg. Tulajdonképpen csak akkor van készen, amikor közönség elé kerül, és ekkor be is fejezi "pályafutását". Mivel a performerek nem profi színészek, ezért minden begyakorlottság azonnal manírossá válik, a rutin pedig a műfaj szabadságfokát csökkenti. Az életben úgyis van elég manír és rutin, amit nem tudunk kikerülni. Kötelességünk tehát, hogy bizonyos kivételes alkalmakkor ezeket mellőzve ünnepeljük önmagunk természetességét.

- A színházban kulcsfogalom a szerep. Lehet-e erről beszélni a képzőművész esetében?

- A hős nagy szellemi és/vagy fizikai energiákkal dolgozik, és a szürkeségből kiemelkedve olyan tettet hajt végre, ami nemes, példaértékű, hiteles a többi ember számára.

- Te, a művész, hős vagy?

- Én nem. De ettől még lehet hős akár egy író, rendező, színész, festő is.

- Kortárs hőseid kicsodák?

- Én inkább arról beszélnék, hogy voltak és vannak művészek, akiknek a munkáit megismerve igazolva láttam a törekvéseimet, és megerősödtem abban, hogy van értelme radikálisan, megszállottsággal, egyfajta elragadtatással dolgoznom, amitől újabb és újabb szabadságok tárulnak fel előttem. Ha a színházra szűkítem a válaszom, akkor legelőször a lengyel Tadeus Kantor vagy az amerikai Robert Wilson munkáit kell említenem - akik egyébként nemcsak nagy színházi mesterek voltak, hanem képzőművészek is. Fontos élmény volt az életemben a dán Hotel Pro Forma mozgásszínházi társulat vezetőjével, Kirsten Delholm performerrel való találkozás. Itthon a radikálisan újító, erőteljes vizualitással kisérletező Gaál Erzsébettel a Népírtásban és a Három nővérben dolgozhattam, a József Attila Színház stúdiójában. Nem felejthetem Halász Péter és Jeles András színházi, illetve filmes munkáit sem. Ma a Krétakör törekvéseivel azonosulok leginkább.

- Mi bennük a közös?

- Mindennapjainkat teljesen behálózzák, szellemi létezésünket elfedik a konvenciók. Fontos, hogy ezek alól kitekintsünk, hogy újabb és újabb látásmódokat megismerve legyen képünk a valóságról, önmagunkról. Az említett alkotók szabadságmintákat adnak, segítenek, hogy gondolkozásunkban megmaradjon a természetesség, az arányérzék, és legyen energia a látszatok bojkottálása... Én is így próbálok beszélni, írni, performance-okat csinálni és képet festeni. Akit ez érdekel a kulturális választékból, rámkattinhat.

Az interjút
Kornya István
készítette