Disputa-beszélgetés, 2001. október 25-én
A mesék középső fiúja nemigen szokott diadalmaskodni. Veres Attila élete azonban nem mese, és így nem is három, de sokszor három akadályt kellett legyőznie. Fele királyságot nem szerzett, ám elérte, amit csak kevesen. Önmaga maradt "minden körülményben".
A történet 1934 novemberében kezdődött Villányban, amikor 13 hónappal bátyja után (és akkor még nem tudni, de 4 évvel öccse előtt) megkezdte a helyi bank vezetőjének jó polgári családjában nevelkedését. Az első fejezet, amiről nagyon szép emlékeket őriz, eltartott tíz évig. De meghalt az édesanyja, az apa három kisgyerekkel maradt ott és hosszú évek teltek el, mire úgy döntött, újra megnősül. Az asszony nélküli időszakot nemcsak a ház, de a gyerekek is megsínylették.
És közben a világ is nagyot fordult. Az immár a pécsi jezsuitáknál tanuló fiú fölül államosították iskoláját, klerikális befolyásoltságú diákként pedig nem volt könnyű másikat találni. Végül Mohács fogadta be. Apai ágról hozta rajzkézségét, de ugyanonnan érkezett a művészi pálya tiltása, így végül egy dunai hajó a képzőművészeti főiskola felvételijére, a restaurátor képzés felé röpítette - volna. Ha lett volna ilyen képzés. Ezért inkább az iparművészetit választotta, ami nagy élmény volt. Egy időben járt oda Rákosi Mátyás feleségével, és olyan karizmatikus mesterektől tanulhatott, mint Barcsay Jenő vagy Borsos Miklós.
Aztán behívták katonának. Csak tíz hónapra. De 1956-ot írtak akkor. Különös - vagy abból a néhány hétből talán nem is olyan különös? - történetet mesél, hogyan lehetett ott is meg nem is a rádiónál, hogyan lőttek az oroszok a felkelők ellen kivezényelt, elvileg szövetséges magyar katonákra, hogy parancsolták őket ki majd vissza, végül, mint leszerelőt, hogyan engedték obsittal haza, és hogy lett az Esztergom-Villány út a legveszélyesebb kaland. A falu nemzeti bizottsága elnökévé választott, az élet normális mederben tartásán munkálkodó apját 6 évre börtönbe zárták. Neki lehetetlen volt olyan helyen élnie, ahol ismerősen cseng a neve. Így került Szegedre és színházközelbe.
Két nagy szerelem kezdődött ekkor: az egyik, a díszletfestés mellett máig kitartott. A másikból nem lett házasság, viszont akkor jó érv volt Miskolc mellett a 800 forintos (a hatvanas évek elején járunk!) fizetésemelésen túl az a földrajzi tény, hogy közelebb van Nyíregyházához, mint Szeged. Mikor leszállt a vonatról, elborzadt, hová jött: fel volt túrva minden, a festőműhely egy lóistállóban. Viszont, "én akkor nem voltam itt senki, de be kellett menni az igazgatóhoz, Lang Viktorhoz bemutatkozni".
Ezután már kisebb kalandok következtek. Bár munkának épp elég volt, és ma is az, hogy a díszletek, és a saját elhatározás nyomán háttérbe szorult festés mellett a szakszervezet vezetőjeként igyekszik képviselni a kollégák érdekeit - ami egyre nehezebb. Túltette magát azon, hogy nem lehetett önálló kiállítása, mert nem volt elég jó - nem festő, hanem káder. És túltette magát azon is, hogy a miskolci színházi fotózás egyik megteremtőjeként egy képével nemzetközi pályázaton nyert díjat - amit sosem látott, mert véletlenül névrokonának postázták. Túl kellett élnie több súlyos balesetet. Fel kellett dolgoznia fiatal felesége tragikus elvesztését, és fel kellett nevelnie fiát. Valahogy meg kellene szoknia, hogy az emberi közelség lassan kikopik a színházból, hogy manapság sokkal többet várnak a díszletfestőktől a tervezők, viszont többségük kevésbé becsüli őket.
Veress Attila lassan ötven éve színházi ember.
A szöveget a Koncz Károllyal folytatott beszélgetés alapján
Csörnök Mariann írta
