A szerep álarca mögött
Darvas Iván színész
Filip Gabriella interjúja
Színházi Esték – (2004. október, 2004/2005, 55. szám)
) Darvas Iván és Gáti György (Ványa bácsi, 1963) |
Színész számára minden, ami nem színház, csak pótcselekvés – állítja Darvas Iván színművész, aki előbb csak a maga örömére készített számítógépes karikatúrákat, aztán a közönségnek is megmutatta Válogatott idézetek és pofák című gyűjteményét. Ezek az alkotó személyétől függetlenül is joggal tarthatnak számot a nézők érdeklődésére és elismerésére, bár – kétségtelen – nem lehet, nem tudjuk úgy nézni az alkotásokat, hogy ne tudnánk: Darvas Iván kétszeres Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas, kiváló művész látta meg és láttatja velünk ezeket az arcokat. |
– A Lábjegyzetek című könyvének bevezetőjében azt írja, hogy szégyenlős. Ennek ellenére a karikatúrák – még akkor is, ha technikai segítséget használ – újabb lehetőségek a megszólalásra, a megmutatkozásra. No, most akkor hogy is van ez a rejtőzködés?!
– Kétségtelen, szégyenlős vagyok, ugyanakkor meg erős vágy élt bennem, hogy igenis megmutassam magam. Valószínűleg eme ellentét okozta belső feszültség is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy színészi pályára lépjek. Hisz ott azzal áltathattam magam, hogy tulajdonképpen nem is én vagyok a mutatvány alanya, egészen más valaki, a szerző által kitalált, valójában nem is létező szellemkép, a szerep az, aki a színházi est folyamán ilyen, olyan helyzetekbe keveredik, ezekre így, úgy meg amúgy reagál, ezt, azt, amazt mond, hazudik, pofákat vág, szenved, örül, megőrül, gazember lesz vagy szentté válik. Miközben persze mindvégig tisztában voltam azzal, hogy úgysem válhatok mássá, mint aki vagyok, s a szerep álarca mögött is csak önmagamról vallok, és bizony nem teszek egyebet, mint hogy szégyentelenül mutogatom magam itt. Igen, azt hiszem, nincs is még egy olyan nyíltan szemérmetlen pálya, mint a miénk.
Az, hogy legújabban rajzolásra adtam a fejem, nem gondolom, hogy bármilyen módon összefüggene a színészi pályámmal. Szeretek firkálni, maszatolni, rajzolni. Mindig is szerettem. Ez a hobbim. Ahogy más pecázik, bélyeget gyűjt vagy barkácsol. Mostanában több a szabadidőm, hát valamivel többet is rajzolok. Ennyi az egész. Ráadásul ráleltem erre rendkívül szórakoztató, tréfás eljárásra: Fényképet beszkennelni, különböző torzító eljárásokkal karikatúrává varázsolni, kiprintelni, szénnel, ceruzával, festékkel belepancsolni, újból beszkennelni és a végeredményt újra kinyomtatni. Némi gyakorlással olykor merőben megdöbbentő eredmények születnek.
) |
– Amikor a karikatúra témájává emel valakit, már azzal is értékel. Milyen szempontok szerint válogat a lehetséges szereplők közül? – Az, hogy kinek az arcképét veszem kezelésbe magától értetődően elsősorban attól függ, milyen mennyiségű – és főleg milyen minőségű – fénykép áll az illetőről rendelkezésemre. Minél több –egymástól lehetőleg különböző –, minél élesebb, minél nagyobb felbontású fotót tudok összegyűjteni, annál jobb. Van, amelyiknek a frizuráját és a homlokrészét használom, a másiknak talán a szemét, megint máshonnan veszem a száját stb. Egyszóval hosszadalmas, lassú, rendkívül macerás munka ez, ugyanakkor meg hihetetlenül szórakoztató tud lenni. |
– Mikor kezdődött a kapcsolata a számítógéppel? Mennyire lett internetfüggő?
– Idestova majdnem két évtizede, hogy először kerültem kapcsolatba számítógéppel. Mint sokan mások, én is a drága jó öreg Commodore 64-gyel kezdtem. Annak rendje és módja szerint meg is tanultam programozni. Egyik basic-programot írtam a másik után. Emlékszem, már akkor is a rajzolás izgatott. Csináltam is magamnak egy bűbájos kis programot: a joystick – egér helyett akkor még ez járta – ide-oda mozgatásával lehetett vele rendkívül kezdetleges, primitív kis pofákat a képernyőre varázsolni, de engem boldoggá tett.
Aztán elrepült az idő. A Commodore pillanatok alatt elavult, a technika lehengerelt, letarolt mindent. Avítt, divatjamúlt, felesleges lett, szemétre került az addig használt hardver, szoftver, tudás és gyakorlat is. Maradt az internet, egy minden elképzelést felülmúló irdatlan tömegű, áttekinthetetlen, rettenetesen nagy szemétdomb, amelyből azonban – igaz, iszonyú munkával, türelemmel és kitartással – ki lehet bányászni olykor-olykor egy-egy valódi gyöngyszemet, igazi kincset is.
Szeretek ugyan barangolni a hálón, de egyelőre nem tartok tőle, hogy túlzásba vinném. Nem hiszem, hogy internetfüggőnek lennék minősíthető.
– Pedig a számítógép, az internet népszerűsége miatt sokan aggódnak az olvasásért. Ahogy a színházat szoktuk félteni a televíziótól...
– Aligha hiszem, hogy ami nálunk ma „televízió” elnevezés alatt ismeretes, attól bárhogyan is félteni kellene a színházat. Olyannyira abszurdnak tűnik ez a vélekedés, mintha valaki attól tartana, hogy – például – az alkoholizmus sajnálatos elterjedése veszélybe sodorhatná – mondjuk – az irodalmat. Nem látok a kettő között semmiféle összefüggést. Van az alkoholizmus, van a „televízió”, kétségtelen mindkettő roppant kártékony és gusztustalan jelenség, de ettől teljesen függetlenül létezik továbbra is az irodalom, a színház, a zene, a szépség, a szerelem, és sok minden egyéb érték ezen a földön. Nem vitás, aki iszik, aki televíziót néz, az kirekeszti magát eme értékek élvezetéből. De ez az ő baja. Nem az irodalomé.
– Úgy tudom, nemcsak géppel, szabadkézzel is rajzol... Ez tulajdonképpen sokoldalúságra vall, de benne van a pótcselekvés lehetősége is. Kevésbé finoman: nem a színház helyett, jobb híján találta meg ezt az elfoglaltságot?
– De igen, persze. Színész számára minden, ami nem színház, csak pótcselekvés. Maga az élet is csak az. Ki tagadná? De hát az idő elrepül, az igazi cselekvés ideje – azaz az akcióé , amitől „aktor” lesz az ember – lejár: marad hát a pótcselekvés, – ha úgy tetszik – marad az élet.
– Mennyire figyeli a színházi életet? Milyennek látja, mennyire változott meg a színház az utóbbi években, mondjuk a rendszerváltozás óta?
– Csak nagyon sporadikusan, leginkább áttételesen, mondjuk úgy, közvetett benyomásokon keresztül van képem a mai színházról. Magyarán: színházba már csak igen ritkán járok.
Az a benyomásom, hogy a rendszerváltozás óta a színház egyrészt végre megszabadult egy olyan szerepkörtől, amely az elmúlt érában rakódott rá, s valójában leginkább a publicisztikára tartozott volna, tehát nem kell többé – kvázi a hivatalos hatalom háta mögött – a közönséggel mintegy összekacsintva, napi politikai, aktuális kérdéseket taglalnia, vagy legalábbis – úgymond – „a sorok között” célozgatva, burkoltan, „kódolva” szóbahoznia. Hál’ istennek van erre a célra szabad sajtónk, vannak civil fórumaink, hírközlő szerveink, ahol bárki szabadon kifejtheti a konkrét véleményét. A színházra marad a varázslat, az integráció.
Másrészt viszont az sem tagadható, hogy színházaink az eltelt másfél évtized alatt sajnos nem igen éltek azzal a lehetőséggel, hogy – a felesleges teher alól szabadulva – intenzívebben fordultak volna eredeti, valódi céljuk felé. Sokan – a könnyebbik utat választva – az olcsó, de annál lukratívabb, puszta szórakoztatásra adták a fejüket. Kár.
– Az életének egyik jelentős dátuma 1959. április 4., a börtönből való szabadulás napja...
– Nem csak azért emlékezetes számomra ez a dátum, mert az amnesztia alkalmával – a büntetésem vége előtt 10 hónappal – ekkor szabadultam. Hangsúlyozni kívánom: azért tartom ünnepnek ezt a napot, mert 1945. április 4. volt az a – sokunk számára régen várt – nap, amikor hazánk területéről végleg kitakarodtak a fasiszta csapatok, amikor Magyarország végre felszabadult.
Nem óhajtom itt tovább taglalni a rákövetkező, közismert történelmi eseményeket: azt hogy rövid három évre rá a felszabadulásból megszállás lett. Attól még 1945. április 4. jelentősége – számomra legalábbis – nem változott.
– A börtönévek után Miskolcon kapott először szerződést. Pályája, szakmai előmenetele szempontjából is fontos állomásnak tartja-e ezt a színházat?
– De mennyire! Azt megelőzően, 46-tól 56-ig tartó pályafutásom alatt, soha nem éreztem szorongást, félelmet, idegességet. A Várkonyi-féle Művész-Színházban, azt követően meg – az 1948-as, úgynevezett „fordulat éve” után – a Horvai-féle Madách Színházban azt se tudtam, mi az a lámpaláz. Mintegy álomban, telt el az idő, mintha csak a kisujjamból ráztam volna ki a feladataimat.
Merőben más lett minden, amidőn kitaszíttattam ebből a boldog világból. Ráadásul – úgy tűnt – véglegesen. Hisz hivatalosan közölték velem: sohasem léphetek többé magyar színpadra. Aztán, évekig tartó capliztatás után, 1962 őszén Aczél György, az akkori „kultúrpápa” nagykegyesen mégis megengedte, hogy vidéken – történetesen épp’ Miskolcon – újrakezdhessem a pályámat. Mondanom sem kell, Miskolc akkoriban tündérkertnek, varázslatos mesevilágnak tűnt számomra. Végre visszakerülhettem oda, ahová egyedül való vagyok.
Attól kezdve viszont csak kínnal, keservesen, tétován, sok-sok feleslegesnek tűnő kacskaringóba tévedve, ide-oda téblábolva, mondjuk ki: rengeteg kakecolással jutok csak egyről kettőre. Ha ugyan jutok egyáltalán. Nem tudom az okát. Így alakult. Eleinte azzal áltattam magam: bizonyára csak a kihagyott évek okozta gyakorlatlanság kínoz, majd csak helyrerázódom idővel. Sajnos tévedtem. Egyre csak rosszabb lett. A régi, magától értetődő biztonságomat örökre elfújta a szél. Félelem, kínzó bizonytalanság, alig elviselhető lámpaláz: színházi jelenlétemet azóta is leginkább ez jellemzi.
– Miként vélekedett egykor – és most – a vidéki színházi létről.
- Miskolc után egy évvel már Pestre is szerződhettem, előbb a József Attila Színházhoz, majd végül 1965-ben a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínházhoz. Elismerem: önző, hálátlan dög vagyok, azóta sajnos nem igen figyeltem oda a vidéki színházi életre.
– A színházi szakma mennyire tartja számon a hetven feletti művészeket. Milyen ajánlattal keresték legutóbb?
– Művésze válogatja. Van, aki nyolcvan felett is aktív marad(-na, ha igényt tartanának rá), van, aki ötvenévesen már visszavonul(-na, ha megengedhetné magának).
Legutóbb Bereményi Géza filmjében játszottam egy nagypapát. Ehhez növesztettem meg a szakállamat, aztán – részint lustaságból – meg is hagytam…
– Úgy tűnik, a közélettől visszavonult. Jól látom-e, mi lehet ennek az oka?
– Sokszor szóltam már erről, de hát – nem bánom – utoljára még egyszer! Igen, jól látja. Oka: mélyen egyetértek a szólásmondással: suszter maradjon a kaptafánál! Ennek persze élesen ellentmond, hogy 1989-ben, 90-ben aktív politizálásra adtam a fejem. Akkor hát miért is tettem? Azért, mert féltem. Féltettem a hazámat attól, ami a közvetlen szomszédságunkban csakugyan rendre be is következett. Elsősorban magában a Szovjetunióban, de Jugoszláviában, Romániában, sőt még a józan, okos Csehszlovákiában is. Attól féltem, hogy kivonulnak ugyan a megszállók, de maradnak a helytartók, s fegyveres harcba torkollik az ellentét. Arra gondoltam, ha csak egy mákszemnyit is hozzájárulhatok ahhoz, hogy zöld asztalnál, tárgyalásokkal, úriemberek módjára oldódjék a feszültség, akkor latba kell vetnem nekem is a – kétségtelen, merőben más területen szerzett – ismertségem súlyát, és aktív segítséget kell nyújtanom annak a politikai csoportosulásnak, amelytől leginkább vártam a konfliktus optimális megoldását, nevezetesen a liberális erőknek. Egy időre otthagytam hát „suszter” létemre a „kaptafát”, és sok más értelmiségi társammal – papokkal, professzorokkal, cigány tanítókkal, filozófusokkal, színészekkel, festőkkel, muzeológusokkal, orvosokkal, és más efféle szedett-vedett népséggel – egyetemben igyekeztünk legjobb tudásunk szerint – mai szemmel nézve bizonyára amatőr, hogy ne mondjam dilettáns módon – véghez vinni az úgynevezett rendszerváltozást. Máig is büszke vagyok rá, hogy akkor – rovott múltú komédiás létemre – beleszólhattam Magyarország belügyeibe. Mégis, az első adandó alkalommal visszatértem a „kaptafámhoz”, meghitt színházi világomba.
