A közelítő Csányi Vilmos humánetológus
A legnagyobb szociális élvezet

"Az ember evolúciós okok miatt rendkívül fel van készítve arra, hogy képes legyen minden módon a szociális információk feldolgozására: látványban, de absztrakt módon is, apró jelekből, relációkból. Ha jó a színház, akkor ezeken a lehetőségeken zongorázik" - mondja Csányi Vilmos. Amikor a biokémikusból humánetológussá lett tudóst egyszer megkérdezték, melyik a kedvenc állata, azt mondta: az ember. Az emberi viselkedés kutatójától vegyük ezt bóknak.

- A látvány mellett érvként azt szokás felhozni, hogy ha ilyen irányba mozdult el a közönség ízlése, akkor más módon nem is volna eljuttatható hozzá a magaskultúra egy-egy fontos műve.

- De nem kell eljuttatni. Én azt gondolom, hogy mindenki számára elérhetővé vált minden médium, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek Thomas Mann műveivel és Az ember tragédiájával fognak a sörük mellett szórakozni. Ez teljesen naiv elképzelés. Azon a néhány emberen keresztül azonban, aki Mannt olvas és Madáchért megy színházba, sokkal nagyobb hatás érvényesül a társadalomra nézve. Amikor Jeles András megcsinálta Az ember tragédiáját gyerekekkel, az nem vonta el a figyelmet az absztrakt mondanivalóról, mégis sokat adott látványban is. Persze ketten voltunk a moziban, a másik néző ráadásul a közepén felállt és elment. Azt a néhány száz embert pedig, akik Jeles verzióját látták és élvezték, be kell szorozni ezerrel. Én nagyon sok emberrel, például hallgatókkal kommunikálok, és így tudom, hogy egy ilyen produkció is "sok" emberhez eljut. De mondok egy példát a saját "szakterületemről" is. Régóta foglalkozom a tudomány népszerűsítésével. Korábban állandó vitám volt a szerkesztőségekkel, akik azt kérték, írjak úgy, hogy azt a Mari néni és a János bácsi is megértse. Valamiért a szerkesztők azt gondolják, hogy ez lehetséges. Pedig nem az. Popper Péter mesélte a következő történetet: albérletben lakott egy Mari-néni-János-bácsi-féle házaspárnál, s szobájából hallotta, ahogy vacsora után beszélgetnek. Mindig arról volt szó, hogy János bácsi, aki olvasta az Élet és tudományt és más efféle lapokat, magyarázta a néninek, amit megtudott. Popper Péternek nagyon tetszett, hogy van két egyszerű ember, és lám, vacsora után tudományos témákról beszélgetnek. Egyszer Popper meg is jegyezte Mari néninek, hogy milyen szép is ez az emelkedett társalgás. Mire a néni rácsodálkozott és

azt mondta: "Édes fiam, csak nem képzeled, hogy meghallgatom ezt a sok hülyeséget. De neki olyan jól esik mondani." Amikor egy tudományos eredményt el kell juttatni a szélesebb közönséghez, azt nagyon differenciáltan kell tenni, mert a Mari néni szintjén már rég nem igaz, amit mondunk. Mindenkihez a maga szintjén kell tudni eljuttatni az információkat, és nem kell kizárólag olyan szavakkal dobálózni, amit csak a tudósok ismernek, de az, hogy ki mit ért meg, sokban függ az előképzettségtől. Visszatérve a kiinduláshoz: nem gondolom, hogy mindenkire rá kell erőltetni egy elvont mondanivalót, pláne nem úgy, hogy azt a látvánnyal helyettesítik. Akkor ugyanis azt hiszi valaki, hogy - megint a csak a példa kedvéért - Az ember tragédiáját látta, holott csak a mű látványban volt része.

"bárki bármit is jósol, ez fogja a színházat örökké fenntartani: újra és újra arra vagyunk kíváncsiak, hogy a színészek hogyan és miként mesélnek el egy történetet."

- A vizuális beszéd nem emelkedhet a beszéd szintjére?

- Soha, mert nem ez a funkciója. A vizualitás a közvetlen érzékekre hat, és ezt mindig meghaladja a nyelv, éppen azáltal, hogy elveszi a látással, a szaglással kapcsolatos mankókat. Ha valamit megszagolok, rögtön tudom, hogy az jó illatú vagy büdös. Attól függően, hogy milyen környezetben nőttem fel, ez valamilyen reakciót fog belőlem kiváltani. De ha valaki ír arról, hogy minek milyen illata van, próbálja bennem azt az illat nélküli illatot felidézni, az egy más dolog. Lehet, hogy nekem nagyon kellemes a mamám által mindig odakozmált tejberizs illatának az emléke, de amikor elvonatkoztatva olvasok erről, akkor a nagyon sok hasonló tapasztalatból valami olyat kapok, ami közös, ami sokkal több, mint ahogy én megtapasztaltam.

(- Jeromos -, mondja Csányi Vilmos a kutyájának -, nyugodtan feküdj le, még nem indulnak. Tudják - fordul hozzánk -, szereti sürgetni a vendégeket, mert amikor elmennek, akkor kikísérheti őket a liftig.)

- A cirkusz is színház?

- Van egy jó történetem. Gábor fiam úgy ötéves lehetett, amikor először voltunk cirkuszban. Jöttek a légtornászok, és azt kérdezte: Ugye ezek bábok? Nem, fiam. De, ezek bábok, ragaszkodott az elképzeléséhez. Nem akarta ugyanis, hogy bajuk legyen, ha leesnének. Aztán jött az elefánt, agyarai és ormánya közt egy vékony kislányt hordozott körbe a porondon. Halotti csönd volt. Gábor egyszer csak olyan hangosan kiáltott fel, hogy az egész közönség elröhögte magát: Embert szájba venni nem való! Tehát a cirkuszban is az érvényesül, hogy szociális ösztönünket és érzékünket lehetetlen szituációkkal kínálják meg, amikor azon csodálkozunk, hogy hogyan röpköd valaki a levegőben, amiről tudjuk, hogy nem is lehetséges, és ha lám mégis, akkor a nagy csinnadratta közepette izgulunk a légtornászokért. A cirkusz akkor jó, ha megőrzi ezt a szociális viszonyítási rendszerét, amelyben valamilyen emberi kapcsolat van felnagyítva, eltorzítva, demonstratív céllal megcsicsázva. És ezért szeretjük.

- Etológusi szemmel nézve, hogyan alakult ki a színház?

- A nyelv előtt nagyon nagy szerepe volt az imitációnak. Gondoljunk el egy olyan helyzetet, amikor van harminc, nyelvet még nem beszélő, de már nem csimpánz ember, akiknek az az egyszerű feladatuk, hogy öten menjenek le a döglött zebráért, öten hozzanak köveket, mások menjenek vízért és levelekért. Ezt harminc csimpánznak lehetetlen elmagyarázni, mert nem értik, mert nem érdekli őket, mert nem akarnak együttműködni, csak összevesznének. Az ember esetében az, hogy akarjunk valamit együtt csinálni, kommunikációs kényszerhez vezet, aminek a nyelv előtt a mímelés volt az első eszköze. Ez egy fantasztikusan finom eszköz, aminek semmi jele az állatvilágban. A jó mímus egy komplex történetet el tud mondani a testével, és mi ezt megértjük és szívesen is nézzük. Ez a legalapvetőbb, már nem állati kommunikációs eszköz. És bárki bármit is jósol, ez fogja a színházat örökké fenntartani: újra és újra arra vagyunk kíváncsiak, hogy a színészek hogyan és miként mesélnek el egy történetet. Az emberi elme ugyanis alapvetően történetekre van ráállítva, s ha valaki ezeket meg is tudja jeleníteni, az a legnagyobb szociális élvezet, amit egy ember kaphat: ez pedig a színház. Annak idején, amikor az emberek a tűz körül üldögéltek, az egyes ember abból a szociális közegből szerezte a személyiségét, mindennapi tapasztalatait. Az, hogy ő kicsoda, az azon múlott,

"a színház: fontosnak ítélt szociális eseményeket közvetít, de több mint az egyszerű történetmesélés, mint a cirkusz. A színház redukció és absztrakció, a bonyolult kultúra egészétől függő kommunikáció."

hogy milyen történetek zajlanak körülötte - ha a történetet a legszélesebb értelemben használjuk. Amikor megjelentek a rítusok, a mítoszok, akkor tulajdonképpen a törzs régi, legfontosabb történeteit ismételték újra és újra. Ez hatalmas eszköz arra, hogy az egyes ember ne csak a saját tapasztalataiból tudjon tanulni, ne csak az adott konkrét történetből, ami körülötte zajlik, hanem ő maga is részt vehessen a törzs tradíciójában fontosnak ítélt történetekben, és ezáltal egy sokkal mélyebb elsajátításhoz jusson, mintha csak hallaná a történetet. Azt hiszem tehát, hogy ebből nő ki a színház: fontosnak ítélt szociális eseményeket közvetít, de több mint az egyszerű történetmesélés, mint a cirkusz. A színház redukció és absztrakció, a bonyolult kultúra egészétől függő kommunikáció.

- Milyen kapcsolat van színész és a közönség között?

"Ha valaki szereti a boxot, nem feltétlenül és kizárólag azért megy el a meccsre, hogy lássa, miként veri szét két ember egymás pofáját. A mögöttes szociális tartalom az, ami vonzza az embert - akár boxmeccsre megy, akár a színházba."

- Amikor a színész ötvenedjére adja elő ugyanazt, már nem az érdekli, hogy az aznap esti közönségtől megkapja-e a várt reakciókat. Persze van rossz hallgatóság is, ezt az egyetemen jól megtanultam. Vannak olyan csoportok, akikkel semmit nem lehet kezdeni, mert nem röhögnek, nem komolyodnak, csak ülnek fapofával, mások meg feldobják az embert, és képessé teszik egy közepes teljesítmény meghaladására. És nemcsak a színész-közönség kapcsolat a fontos, hanem hogy a nézők egymásra is hatnak. Mindenféle biokémiai folyamatok zajlanak az emberekben, és ezeket hihetetlenül felfokozza, ha többen együtt vannak és együtt nevetnek, ha egyszerre fojtják vissza a lélegzetüket, egyszerre félnek és döbbennek meg. Mindenki tapasztalata, hogy milyen jó, ha valamit egyszerre csinálunk. - Ezért jó színházba járni? - Ha valaki szereti a bokszot, nem feltétlenül és kizárólag azért megy el a meccsre, hogy lássa, miként veri szét két ember egymás pofáját, tehát nem elsősorban azért nézi a viadalt, hogy lásson egy agresszív aktust. Hanem: ismeri a szabályokat, a versenyzőket, és arra kíváncsi, hogy éppen akkor kinek és miként sikerül nyerni. A "történeteket" is ismerjük, és arra vagyunk kíváncsiak, hogyan alakítja ez vagy az a színész az ismert figurát, milyen a rendezés és így tovább. A mögöttes szociális tartalom az, ami vonzza az embert - akár bokszmeccsre megy, akár színházba.

Kornya István

Megjelent a Színházi Estékben: 2002 (42. szám)