Sajtófigyelő

A végzet sodrásában

Mikita Gábor írása

Új Holnap, 2006/2

Nem titkolom, némi megilletődöttséggel ültem be a miskolci Carmen-előadásra: a produkció rendezője ugyanis az a Selmeczi György, akinek jelentős szerepe van Miskolc zenei életében (is). Többek között nevéhez fűződik a színház falain kívüli operajátszás indítása, az első nemzetközi operaprodukció a Diósgyőri várban, s nincs operafesztivál sajátos hangulatú rendezései, workshopjai nélkül. Mégis, a miskolci nagyszínház falai között csak most debütált rendezőként. Ráadásul épp' Bizet operájával, amellyel Galgóczy Judit hozta vissza a színházba a műfajt, s már csak ezért is fontos, emlékezetes produkcióként gondolunk vissza az 1989-es bemutatóra.

Selmeczi rendezése elfogódottság nélkül is szerethető előadás. Érezhető rajta - többek között azon is, amilyen magabiztos kézzel mozgatja a felnőttkórust, ahogyan kidolgozza a szereplők közti viszonyok alakulását tükröző apró rezdüléseket -, hogy a műfajt ízig-vérig ismerő, saját véleménnyel bíró, nagy tudású színházi ember irányításával jött létre. A rendező kettős fénytörésbe helyezi a történetet. Egyrészt a bikaviadalra érkező vidám maszkák figyelik az eseményeket: nemcsak meglesik a cigánylány kalandjait is, de Kozma Attila groteszk commedia dell'arte-szerű táncaival sajátos görbe tükörben mutatják meg a szerelmi sokszöget. A komédiások nemcsak a cigánylány, illetve a csempészek alakjában megtestesülő kivetettség motívumát erősítik fel, de a játék teatralitását is. Mellettük Lillas Pastia, a kocsmáros követi nyomon az egyre baljósabbá váló sodrást: Selmeczi narrátorszereppé növelte az eredetileg pár mondatos epizódot. Kulcsár Imre az eseményeket előre látó, a fiatalokat szeretetteljes derűvel figyelő öreget formál a rá jellemző pontossággal, mértéktartással.

A kommentárok kettősége jellemzi az előadás egészét: Selmeczi naturalisztikus szárazság helyett megmutatja a darab romantikus vagy látványos(sá tehető) színpadi helyzeteit, s ugyanakkor minden jelenetet átitat valami nagyon szelíd, emberséges iróniával. A szituációk színét és fonákját pontosan látó, a szereplőkkel együtt érző, de mégiscsak a kívülálló alapállásával bontja ki a helyzeteket. A női kórust látványos helyzetbe hozó színpadias megoldás, ahogy a műszak végén a gyárból kijövő asszonyok kart karba öltve, cigarettázva andalognak, de mosolyt tud kiváltani, ahogy a fáradt, asszonyok csábítón riszálják magukat. Ez a finom irónia ott van a főszereplők jeleneteiben is - a figuráktól függően hol szelídebben, hol metszőbben. A szerelmét követő falusi kislányt, Micaela-t szánjuk reménytelen szerelméért, de azért közben konstatálhatjuk, hogy rámenősen próbálja befonni a szeretett férfit. Herczenik Anna nemcsak alkatilag hozza a figurát, de játékával is pontosan, árnyaltan mutatja meg a folyamatot a lelkes, mind nyíltabb közeledéstől a keserű csalódásig.

Igazi operai fináléként, mint egy nagy, romantikus szabadsághimnusz szárnyal az első felvonás kórusa, miközben a szín közepén az egész jelenetet keserűvé teszi, ahogy fancsali képpel áll a csempészek közé kényszerűségből kerülő Don José, akinek szerepére jó választásnak bizonyult Nyári Zoltán: nem a bonvivánt játssza, hanem a városba került, az új közegben sután, idegenül mozgó falusi legényt, aki sodródik az eseményekkel, s akit talán nemcsak a szerelem hajt, hanem a becsapottság, a talajvesztettség dühe is...

S mennyi életismeret van a mögött, ahogy a csábítás trükkjeit felvezeti a játék! Carmen látványosan hátat fordít a hőstettével dicsekvő torreádornak, aki azonnal észreveszi az ováció közepette őt figyelmen kívül hagyó nőt, s innen kezdve nem kis sértettséggel neki kezd "játszani", a lány pedig jóleső elégedettséggel veszi tudomásul, hogy bejött a csel, bekerült a férfi látókörébe. Bretz Gábor torreádorja nemcsak bájgúnár sztár, de határozott csábító, aki megszerzi magának, amit akar.

S az utolsó drámai pillanatban is ott a figurát jellemző irónia: Carmen már a bikaviadal végén, a győztes torreádor oldalára képzelve magát látványosan integetni kezd a képzeletbeli tömegnek, José féltékeny őrjöngésére nem is figyelve. A rendező s a címszerepet alakító Mester Viktória ezzel a gesztussal nem csak a női törtetést mutatja, de hatásosan érezteti, hogy ez a lány nem vesz tudomást az adott helyzetek realitásáról, itt például a rá leselkedő veszélyről... A szereposztásnak ezen a pontján egyébként látványosan szakít a régi beidegződésekkel a rendező: Carmen bővérű, "akaratos, büszke, vad" nő helyett törékeny lány, aki a darab elején a komédiások jókedvű táncába mint a halál jegyese téved be, végzetét magában hordva. Ebben az előadásban a címszereplő idegensége, otthontalansága kap hangsúlyt. Másfél évtizede Galgóczy Judit Carmenjében Lukin Márta hősnője valami belső szorongást leplezett, gátlásosságot oldott a mezítlábas démonságával, Molnár Anna pedig kócos cigányprimadonnaként vad dühvel vetette magát a világra. Most Mester Viktória a végzettel szembeni védtelenség tragikumát mutatja fel.

Georges Bizet: Carmen - opera négy felvonásban, két részben, magyar nyelven
Díszlet: Zeke Edit Jászai-díjas; jelmez: Tordai Hajnal; dramaturg: Tömöry Péter; zenei vezető: Bartal László; koreográfus: Kozma Attila; karigazgató: Regős Zsolt

Rendező: Selmeczi György Erkel-díjas, Liszt-díjas

Bemutató: 2006. február 17., Miskolci Nemzeti Színház