Sajtófigyelő

Filléres opera - lyukas garas

Mikita Gábor írása

Új Holnap, 2006/1

Miskolc színházi múltjában kitüntetett helye van a Brecht-bemutatóknak. Az első magyar "cirkuszszínházak" egyike, az '56 után Miskolcra száműzött Horvai István rendezte Arturo Ui színháztörténeti jelentősége ma sem csökkent, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a vidékre kevésbé figyelő, most megjelent Színháztörténeti képeskönyv is kiemelten tárgyalja.

Később Csiszár Imre Brecht-produkciói, a rendező miskolci korszakának fontos sarkkövei - diplomamunkája, a Kaukázusi krétakör, főrendezői debütálása, a Szecsuáni jólélek, s utolsó monumentális munkája, a Galilei élete - a hazai Brecht-játszás számon tartott előadásai. A vágóhidak Szent Johannája Zsótér Sándorral és Kuna Károllyal a Csarnok legemlékezetesebb produkcióinak egyike volt, s erőteljesen zárta le a beavató színházi sorozatot a Forgács Péter rendezte Jóember is.

Ami pedig a Koldusoperát illeti: 1958-ban a főiskola bemutatója mellett Horvai István miskolci színrevitele indította útjára a darabot. 1983-ban pedig a színház egyik legjobb évadjának hangsúlyos lezárása volt Szőke István rendezése: Igó Éva és Mihályi Győző Polly-Maxi párosa mellett számomra azóta is gyakran felidézett pillanat Molnár Zsuzsa Kocsma Jennyjének mérhetetlen szomorúsággal előadott Salamon-dala, és Péva Ibolya nem mindennapi erővel gonoszkodó Peacocknéjának gúnyos rötyögése Maxi elfogásakor.
A most Filléres operaként játszott Koldusopera azonban a premieren nem mutatott olyan erényeket, amelyek alapján úgy éreznénk, hogy a későbbiekben is számon kellene tartani. Egy alakítás viszont biztosan belénk ivódik: hatalmas vászonra vetítve M. Szilágyi Lajos énekli a Cápa-dalt, s mondja a jeleneteket bevezető írói narrációkat - a vásári kikiáltó itt koldusként hat, aki kolduslegendát vagy saját élményeket mesél. Érezni a kiszolgáltatottságot, a megtörtséget, de a kívül rekedtek gúnyos világra legyintését is. Szikár egyszerűségében is gazdag alakítás.

Ha ezen a szűrőn keresztül látnánk Brecht darabját, nagyot szólhatna a produkció. Méhes László rendező azonban mintha nem gondolta volna végig, hova is vezethetne ez a keret, s helyette nem túl eredeti módon elegáns mulatói közegbe helyezi a történetet: időnként revüfüggöny hull alá, ezüstbe csomagolt pianínó gurul be, s annak támaszkodva éneklik a szereplők songjaikat. Ez a langyos lokálstílus különösen az első felvonást teszi erőtlenné. Korrekten semmitmondó beállítások mellett olyan kabaréban is gyenge poénokon kellene nevetnünk, minthogy például Peacock a sötétben beveri a lábát az ágy szélébe. Közben pedig a szöveg megkövetelte helyzetek, szituációk kibontása elmarad: Peacock miközben koldusjelöltet okít, minden indok nélkül váratlanul hátrafordul, s bár a jelent során ez számára nem derülhetett ki, felesége szemére veti, hogy az megint ivott. S az egész Londont átszövő koldushálózatot működtető kolduskirály feleségével együtt hol máshol fogadná a "munkára" jelentkező idegent vagy az elégedetlenkedő alkalmazottat, mint a hálószobájában...

A második felvonásban egyre több a nyíltan megfogalmazott társadalmi üzenet. Ezek erkölcsi súlyát és igazát akkor érezhetné a néző, ha a rendezés az árulások sorozatának következetes, hatásos kibontásával igazolná a brechti tételeket, ám itt csupán annyi történik, hogy a szereplőgárda elszántan komor tekintettel néz farkasszemet a nagyérdeművel, "aki" rábólinthat az ezerszer hallott közhelyigazságokra a pénz és az alantas ösztönök mindenhatóságáról.

A játék utolsó harmadában pedig új elemként egyre inkább a mű operapersziflázs-jellegéről szól a produkció, a nézőre kikacsintó irónia válik uralkodóvá. A cselekmény és az ide-odarohangáló statisztéria mozgalmassá teszi ugyan a felvonást, de a közhelyeken nem emelkedik túl a produkció. Nem is emelkedhet, mert a szereplőgárda a színházi sztereotípiák felmondásán túl többet nem nyújt. A dalok - sokszor érthetetlen szövegmondással történő - tolmácsolása két típusba sorolható: vagy végig komor drámai tekintet sugallja a súlyos mondandót, vagy ironikus kinézések jelzik a song meghökkentő fordulatait. De mintha nem mindig sikerült volna tisztázni, hogy egy adott pillanatban mikor, miért csendül fel egy-egy dal.

Fandl Ferenc Bicska Maxiként valószínűleg fesztelenebb lenne, ha nem kellene időről időre dalra fakadnia. A rutinból dolgozó Szirtes Gábor "brechtibb" alakítást nyújtott '83-ban a Major Tamás rendezte Szeget szeggel-ben, most igazán csak a Tigris Brown-nal folytatott jelenetben tenyérbemászó Peacock romlott, de életismeretből fakadó életfilozófiájának tolmácsolása. Müller Júlia a lányát féltő, "anyós"-szereppel nem tud mit kezdeni, az első jelenetekben leginkább Peacockné színpadi feleslegességét "játssza" el.
Seres Ildikó Jennyjéből hiányoznak az árnyalatok. Kárpáti Norbert rendőrkapitányából nem igazán érezni ki sem a régi barátot, sem a pozícióját. Lucyként Jancsó Dóra nagy hévvel veti magát a játékba, iróniája mélyebb lehetne, ha például a veszekedő-kettősét Pollyval kidolgozta volna a rendező.

Szirbik Bernadett viszont kulcsot talál a darabhoz: a dalok tolmácsolásában, s Polly megformálásában is ugyanazt a technikát alkalmazza hatásosan - kellemesből indítva lesz egyre nyersebb, szarkasztikusabb. Ijesztő, ahogy a dalokban kedélyes sanzonstílusból jut egyre mélyebbre. Leginkább az ő nevét emlegetheti a közönség, s emlegethetné még M. Szilágyi Lajosét, ha rajta lenne a színlapon...

(Bertolt Brecht - Kurt Weill: Filléres opera - zenés játék; Rendező: Méhes László; Díszlet: Rózsa István; Jelmez: Horváth Katalin; Zenei vezető: Váradi Katalin. Bemutató: 2006. január 27., Miskolci Nemzeti Színház)